Both Béla, az egykori ludovikás tiszt, a magyar érdemrend lovagkeresztjének tulajdonosa agronómusi nyugdíjából él. Zongoristának indult, tizenéves korában írt szerzeménye, a Balatoni keringő, nyomtatásban is megjelent. A Ludovikán, majd Szibériában, az orosz hadifogságban még zenélt, Recsken már "csak" követ tört. Tíz év "tanulmányútért" kárpótlási jegyeket és szekrényre való életmű-díjat kapott, közülük hetet ünnepekkor a dandártábornoki egyenruháján is visel.
Állandóan csak Béla bácsi így, Béla bácsi úgy, egy héten ötször az újságban, kétszer a tévében szerepelek, már egy kicsit unom, különben sem kedvelem a rivaldafényt. Belefáradtam a sok hivatalos protokoll ünnepségbe és kitüntetés-átadásba, ha élő dandártábornokot vagy vitézt akarnak prezentálni: egyből engem vesznek elő. Nem cirkuszból teszem a dolgomat, hanem hivatástudatból, megszállottságból. Az idő persze apatikussá tett. A sok kitüntetés helyett egyszer végre a nyugdíjunkat is tisztességesen emelhetnék, amíg nem késő.
A megbocsátás nem felejtés
A legutóbbi nyilvános megmozdulása: pár hete a Király utcában, az egykor volt ÁVO székhely homlokzatára emléktáblát helyeztek el.
A Rákosi korszakban Szombathelyen is két nagy nyomozóhatóság működött: a Katonapolitikai Osztály, amelynek a Bagolyvárnál volt a székhelye, és az AVH, a Király utcában. A Bagolyvárnál már állítottunk emlékművet, most a Király utcai épület következett. Amikor ezt kitaláltam, egy teljesen szolid, mindenféle propagandától mentes megemlékezést képzeltem el. Akkor lett volna igazán szép, ha a másik oldalról, az akkori kommunisták közül is eljött volna valaki. Ez egy jó alkalom lett volna arra, hogy bocsánatot kérjenek.
Meg tudna bocsátani?
Megbocsátani meg lehet, de nem felejtek. Igaz, a megbocsátáshoz is kell a megbánás. Ebben az országban már mindenkitől kértek bocsánatot, csak tőlünk, egykori hadifoglyoktól és recski munkaszolgálatosoktól nem.
Tud valamit egykori fogvatartóiról?
Két őrünk a mai napig is Recsken él, a faluban a két utolsó házban laknak. Az egyik magába roskadt, a leeresztett redőnyök mögött éjjel és nappal a szentképei előtt meakulpázik, a másik pont ellenkezőleg, boldogan él, benősült a faluba. Nem ismertük igazán őket, nem is volt saját nevük, Vágottnyakúnak és Gentleman-nak hívtuk őket. Az az ávós, aki ötvenhat után Szombathelyen hallgatott ki, sokáig egy áruház biztonsági őre volt. Mindig lehajtotta a fejét, ha meglátott. Emlékezett ő is.
Inkább Dachau, mint Recsk
Mi az, amit a legnehezebb elfeledni?
Recsket. Szibériában foglyok voltunk, ott is éheztünk, de Recsken saját nemzetünk tartott fogva bennünket, és kínzóink 16-17 éves magyar kölykök voltak. Az Gulagra ítélettel, Recskre azonban ítélet nélkül került az ember. Azokat küldték ide, akik valóban tudtak a környezetükre hatni. Velem raboskodott számos politikus, szocdem és kisgazdapárti vezető, vagy a Faludy Gyurka. A táborban vele együtt még ketten voltak zsidók, emlékszem, ők naponta háromszor is elismételték: inkább Dachau, mint Recsk. Mert ott csak éhezni kellett, de itt ütöttek-vertek bennünket, és dolgoztunk is.
Tudom nehéz ezt elképzelni, csak azok érthetik ezt a borzalmat, aki átélték, hiába mondom el, akkor sem fogják tudni mit jelent az, hogy nyolcszáz-kilencszáz kalóriával tizenkét órát dolgozni. Ha félrenéztél, vagy valakinek nem tetszettél egyből ütöttek, este pedig, amikor végre ráfekhettél a szijács-ágyra, kiráncigáltak és gúzsba kötöttek. Volt egy társam, akinek csákányozáskor kiesett a szeme, amikor odament a felügyelőhöz és mutatta, az azt mondta, nem baj, dolgozzon tovább, hiszen a másik még ép. Amikor a főtéren járok és látom azokat a picike kis kockaköveket, mindig eszembe jut: lehet, hogy ezeket is mi készítettük. Minden évben elmegyünk Recskre, azért egészen más ott, újra a múlttal szembesülni. Most is állnak még azok a nagy mély gödrök, amiket azért ásattak velünk, hogy abba lőjenek bele. Aztán Sztálin halála után kibélelték, úszómedencét építettek belőle. Az egykori foglyok közül négyszázan élünk még. Szombathelyen egyedül vagyok, Ikerváron él még egy fogolytársam, akit Recsk után másfél évre még elvittek egy bányába kényszermunkára, kilencvenhat százalékos rokkantként tért haza.
"..azt mondtam, tanulmányúton voltam."
Tíz év kényszerszünet után hogyan sikerült a beilleszkedés?
Recskről az utolsók között szállítottak el, akkor már csak negyven -ötvenen tartózkodtak a táborban. A hadbíróságra vittek. Ott visszamenőleg tíz év börtönre ítéltek. Van egy végzésem, amely tanúsítja, hogy a hadbíróságon töltött öt nap alatt letöltöttem a tíz évre szóló börtönbüntetést. Az egész lényege az volt, hogy büntetett előéletűek legyünk. Amikor hazajöttem Szombathelyre, munkát kellett keresnem. Rumba kerültem egy fűrésztelepre, mint ács segédmunkás. Aztán egy év múltán a talajjavítókhoz mentem, ott dolgoztam a nyugdíjaztatásomig. Ha megkérdezték tőlem, hogy mit csináltam kilenc évig, azt mondtam: tanulmányúton voltam. Csak 78-ban, amikor nyugdíjaztak, és amikor megnézték az irataimat jöttek rá arra, hogy politikailag üldözött személy voltam. A fiamnak is csak 17 évesen, amikor felvételire készült mondtam el, hogy ő miattam "osztályidegen", a családban sem volt ez téma. Tudja, a kettős nevelés.
Az ötvenhatos eseményekből kimaradt.
Október 23-án a brigáddal Bajánsenyén voltam. A forgalmista éjszaka bejött hozzám és eszeveszettül rázni kezdett: "Balhé van, Pesten lődöznek!" - kiabálta. Hajnalban elindultunk Szombathelyre, az állomásokon megállva újabb és újabb hírekkel fogadtak. Mire Körmendre értünk, a vasutasok már levették a sapkarózsát. Egyházasrádócon a főintéző egy magyar zászlót lengetve kiabálta nekem, hogy Bélám, aki magyar közénk áll. Ilyen élményeim vannak: tanácselnököt menekítettem, a forradalmároknak fegyvert szereztem, de az utolsó pillanatban már nem tudtunk Győrbe érte menni, tehát igazi hőstettekkel nem szolgálhatok. Amikor november 4-én jöttek az oroszok, a szobában voltunk, hallottam a tankokat, figyeltem az ablakon keresztül. Az egyik a házunk felé irányította az ágyú csövét. Hú, mondom, mi az ördög lesz itt, azonban utána nem sokkal továbbmentek. Mázlink volt. Fél év múlva behívtak az ávóra, arról faggattak, hogy miért maradtam itthon, miért nem disszidáltam: "amikor tudjuk milyen nagy méltánytalanság érte". Azt hazudtam, azért, mert meg vagyok győződve arról, hogy maguk, akik utánuk jöttek, jobbak lesznek. Az igazság az, hogy akkor volt egy éves a kisfiam, azért maradtunk.
Felesleges hátra nézni
A rendszerváltás óta aktív közszereplő, az ön nevéhez fűződik, hogy elkészült a hősi emlékmű a Március 15 téren, közben számos dokumentum értékű könyve is megjelent.
Először megalakítottuk a Recski Szövetséget, aztán a Honvéd Hagyományőrző Egyesületet. A kárpótlás időszakában körülbelül négyezer embernek segítettem. Mint kiadó, leginkább arra vagyok büszke, hogy lopják a könyveimet. A hősi emlékműveket is elsősorban a fiataloknak szánom, figyelmeztetésnek. Azt szeretném, ha magukénak éreznék nemzeti ünnepeinket, tisztelnék a hősöket, esetleg jeles alkalmakkor egy-egy szál virággal is megemlékeznének róluk. Sokszor beszélgetek egyetemistákkal és középiskolásokkal, gyakran hívnak "élménybeszámolót" tartani. Érdekes, mindig azt kérdezik, hogy lehetett mindezt kibírni. Elsősorban nem fizikailag, hanem lelkileg kell erősnek maradni, én a fogolytáborban és Recsken is mindennap elmondtam, hogy ezeknek a disznóknak nem szerzem meg azt az örömet, hogy ott maradjak. Bár súlyos beteg vagyok, szétverték a vesémet, kívülről erősnek mutatom magam. Soha sem nézek hátra, hanem azt keresem, hogy miben lehet még segíteni.
Szomorú életmű, ami lezárult, az a kérdés, mit tudok még a jelenben tenni.
