Közben verőfényes délutáni háromóra, rekkenő hőségben poroszkálok a főúton, oldalvást egy fa tövébe lecsúszva önjelölt Kurt Cobain akapellázik, jobbra egy kis mezőségen shaolinharcos fiú épp a sólyomtechnikát mutatja az egybegyűlteknek, aztán egyik haverjának a fején játszi könnyedséggel zúznak ketté egy betondarabot. Ezek ám a keménykötésűek, nem a lexikon, bazze. Eldzsalnék a nagyszínpad felé, ha egy felfüggesztve visító embernek látszó tárgy nem száguldana el minden előzetes figyelmeztetés nélkül a fejem felett, de szerintem csak annyit akart mondani, hogy welcome to Sherpa Kalandvár.
Nos igen, a nyelvérzékre kimondottan megnőtt a kereslet a Szigeten. Mert az még hagyján, hogy a Red Bull hiphop sátornál egy holland emszí nagy lelkesedésében szülőhazájába invitált angolul - mondván, hogy ha netalántán tulipánföldön járnék, csak szóljak, és kajapiaszállás máris intézve van -, de hogy úton-útfélen német karattyolást kelljen hallanom, az már ölég rendesen odatett nekem is. Illetve, ezt még el is engedném a fülem mellett, de amikor már egy saját hosszúlépésein túlesett punk is úgy csapódik mellém, hogy azt motyogja, beszélsz-e magyarul, mindezt pedig csak azért, hogy cigit lejmolhasson, már megmozgatta az én gondolkodó alegységemet is.
Anyanyelvünk kiaknázatlan fertályairól aztán a Tilos Zenekertben győzött meg egy amatőr alternatív csoportosulás (a programfüzetben akusztikus kamarazeneként feltüntetve), aminek énekese már rekeszizomgörcstől kínlódva nyüszögte a mikrofonba, hogy "az üzbég lányok rosszul szopnak." A csattanó persze a gyengébbik nem magyar változatának ecsetelte abbéli képességeit, hogy e szájhős tevékenységet csakis ők művelik igazán jól. Mire oda találtunk tévedni Panjabi MC-re, már félig elintéztük az én kis keverékemet, ezért őszinteségi rohamunkban körberöhögtük a szánalmas produkciót, ami élő fellépés helyett egy bemelegítésnek is húgylangyos dídzséhakni volt.
A két nap úgy folyt össze nekem így visszatávból nézve, mint két irgalmatlanul toitoiszagú, emlékmegmásító vegyület, mely itt-ott kioltja egymást, másutt pedig behelyettesíti egyik üresen maradt memóriatartományomat egy másikkal. Magyarán: teljes agyi káosz.
Ezért is bátorkodom megemlíteni a Belgát, akikre sok hazai hip hop kedvelő ferde szemmel nézett, leginkább azért, mert önhibájukon kívül a Saian Supa Crew elé vágódtak be a programban. Tény, hogy nem a legokosabb dolog a magyarnemzeti paródiareppereket erőltetni Franciaország legnépszerűbb rapcsapata előtt, pláne ha ez utóbbiak véletlenül még komolyan is veszik azt, amit saját műsoruk előtt látnak. Ettől függetlenül a WAN2 sátor közel negyvenkét fokában - és itt büdös nagy feketepont illeti a szervezőket, hogy nem voltak képesek megoldani a klimatizálást -, a pólusokból és a ponyváról egyaránt csordogáló verejtékóceán közepette egészen kellemes kis show-t varázsoltak, ha érezhetően nem is tették azt maximális átéléssel.
Egy párhuzamos világban (vagy csak egyszerűen az előző napon) az angol Zion Train füstösen dubos puttyogása az Afrika Falu kokeró karibi hangulatát idézte fel, ahol a délutáni narancs napfényben még boldogan szemezgettünk a csodaszép fekete tündérek között, mígnem egy sátorba bekukkolva voodooarcú sámánok szórtak ránk szelleműző villámokat.
Már ott sem voltunk, helyette egy domboldalon találkoztunk kreatív karszalag-megújítókkal, akik a Pesti Est idevonatkozó különszámának kék árnyalatú oldalából eszkábáltak maguknak bentmaradási engedélyt, egy fekete filctoll és némi cellux segítségével.
Az éjjeli hepöningek fokozatosan formálták át lábunk alatt a talajstruktúrát, mondhatni geodéziai esettanulmányokat végeztünk így lépésügyileg, mert már oda is gödröt gondoltunk, ahol nem volt.
Újabb nehézségi szint: a Pörgés Party Arénába való bejutás egy szupermáriós főellenséggel való harchoz hasonlított. Ártalmatlanul szétcsúszott buligyerkőc az egyik oldalon, hat mángorlókezű szekus a másikon. Volt, aki nem úszta meg.
Viszont még ennél is többen igen, hiszen egyik pihizős délután a Tilos Rádiót hallgatva egy betelefonáló elmondta, hogy látott szimatoló kutyát is az őt űző-hajtó gazdival, pedig valljuk be töredelmesen, egy vörösre bedurrant szemgolyó többet elárul bármiféle szagmintánál. Meg egyáltalán, miféle sötét és középkori módszerek ezek, hogy a szigetes bűzkavalkádban szegény jószágot ekkora feladat elé állítják. Legszívesebben odairányítottam volna a saját sátorral rendelkező környezetvédőket, legalább azért, hogy ötletet merítsenek, mert a plakátjukon a testépítő szájából kinyúló szóbuborék (kb ilyesmi: "én nem ismerkedem kígyóbőr ruhás lányokkal, mert a természet rongálásával akarnak szépek lenni") valahogy nem a legmeggyőzőbb.
Mint ahogyan az sem, hogy hajnali ötkor mintha lehúzták volna a rolót, ekkor már behunyta sok szemét a legtöbb bulihelyszín, gyakorlatilag "meghalt a Hajógyári Sziget", ahogy azt Prieger Zsolt konstatálta nekünk, reggeli bóklászással egybekötött egymásbabotlásunk során. Nembaj, jövőre úgyis felrobbantjuk a K-hidat egy afterrel. Szigorúan Matuska recept szerint.
