Song Lipótról, az egykori zongoristáról azt rebesgették, hogy szinte mindent tud a nőkről. Pedig ez alapvetően nem állta meg a helyét, Song Lipót maga vallotta be az emlékirataiban, hogy aki ilyet merészel állítani, az szemérmetlenül és folyamatosan hazudik.
Ugyanis, ahogy az olvasható a memoárban, Song álláspontja szerint a nő és a világegyetem igen erősen hasonlatos egymáshoz. Azaz minél jobban kutatja valaki a titkait, annál inkább rájön, hogy voltaképpen semmit sem tud az egészről.
Az állítás, amelyet Song Lipót maga is úgy lopott valahonnét, több dologra is kitűnő okot szolgáltatott. Egyfelől minden kaland, flört, csók és könnyelmű ballépés igazolhatóvá vált, mert hát csak a feltáratlan, a rejtelmekkel teli mélységekre kellett hivatkozni, tudománnyal kendőzve el az alapvetően egyszerű tényt, hogy minden férfi akarja a nőt.
Másfelől Song Lipótnak pedig kapóra jött, hogy a megfogalmazás lazább volt, mint egy csábításra használt pongyola, vagyis minden egyes történetének lezárásra kiválóan tudta alkalmazni.
Mert ugyebár azt is Song Lipóttól tudjuk, hogy aki nőkkel kezd, az voltaképpen belefog egy véges mesébe. Hogy aztán abban királylány, csúf boszorka, sárkány, bőrfejű, csizmás kandúr, gonosz mostoha, hét törpe, Hófehérke, Csipkerózsika, fanyűvő, az okos róka, táltos, Borsszem Jankó,
Hamupipőke, vagy más, rejtett szexualitást hordozó személyek szerepelnek, valójában édes mindegy, a lényeg, hogy a mesének egyszer vége lesz.
Vagy nagy sírás-rívás közepette, vagy szép csendben, vagy sehogy, hamarjában csak azt mondhatjuk, hogy nincsen rá szabály, a lényeg a vég.
Ilyenkor szokás bedobni a kulcsot, meg a mesét egy átkozott, feneketlen tóba, s közben a világmindenség dolgairól elmélkedni, és jöhet a sovány a vigasz.
No de és ugyebár, az errefele honos kultúrkör egyik alapkérdése, hogy vajon minden mesének csak ez lehet a sorsa, avagy a rózsaszín lányregények és a sima bontóperek között van-e valamiféle átmenet.
Song Lipóthoz, aki mostanában úgy háromezer éves lehetett, ellátogattak az úttörők (vagy a cserkészek, esetleg az ifjúdemokraták, a fene tudja már, hogy milyen kurzus uralkodik éppen), és a Nemzetközi Nőnap alkalmából kérdezgettek tőle mindenféléket. A vénséges vén Song válaszolgatott is, hogy mivel szokta megülni az ünnepet, habár a teljes igazságot azért elhallgatta, mert tekintettel volt a faggatózók életkorára, és bizonyos eseményekről egyszerűen nem vallott.
- És mi a titka az örök szerelemnek, Song apó – tette fel az utolsó, mindent eldöntő kérdést az évezredeket megélt zongoristának az egyik kislány.
Song Lipót gondolkodott erősen, hogy erre megint mit mondjon, hogy ne bélyegezzék életuntnak, bogarasnak, meg cinikusnak. Aztán eszébe jutott egy régi március 8., amit azóta is hordozott magában, s bár az emlékét nem nagyon vette elő, nem is hivalkodott vele, mégis, az a nap, és az összes azt követő úgy állt össze egyetlen mesévé, hogy még Song sem vette észre, hogy ez az egyetlen történet, valamiért végtelen lett.
- Hát, kislányom, az biztos, hogy este sok Martinit kell inni – adta meg az egyik biztos hozzávalót -, aztán a többi úgyis jön majd magától.
A diáklapban megjelent írást elolvasta egy szerkesztő, meg egy marketing menedzser, kiváló érzékkel lecsaptak a kínálkozó lehetőségekre, felismerték, hogy a nevezett napon bizony sokan tudnak azonosulni az említett ital nagyobb mértékű fogyasztásával. Hadat üzentek hát Zetkin Klárának, és egy meg nem nevezett multinacionális cég segítségével azóta is próbálják elérni, hogy március 8. ezentúl Nemzetközi Nőnap és Martini Nap legyen.
A szerelem jegyében, persze.
(Krámer)
