Az újságban láttam meg a hírt és megdöbbentem: Both Béla bácsi meghalt? Az lehetetlen! Hiszen nemrég láttam, amint kihúzott derékkal, utánozhatatlan polgári eleganciájában ment az utcán. Egy biztos, aki ismerte, még végleges eltűntük előtt találkozhatott egy magyar úriemberrel.
Közismert személy volt Szombathelyen, gyakran lehetett látni, amint siet valahová. Kalapban - ahogy egy úriemberhez illik - sajátos szabású, igazi gyapjú öltönyében, vagy vastag prém galléros, elegáns kabátjában. Olyan volt, mint ha éppen a 40-es évekről szóló filmből lépett volna ki. És nem csak kicsit megkopott ruháit őrizte meg az "úri világból", hanem a viselkedési szabályokat is.
Béla bácsi csodálatosan tudott bókolni, tőle nem volt furcsa kézcsók, s igazi nőnek érezhetted magad, ha belebújtál az általa tartott kabátodba.
Jól esett vele beszélgetni, és vitéz Both Béla nyugállományú dandártábornok sose gyűlölködött. Pedig neki lett volna miért. Az egykori ludovikás tiszt megjárta Szibériát, majd Recsket, nehezen talált munkát, és még saját gyermeke is csak felnőtt korában ismerhette meg apja múltját.
Béla bácsi inkább azt mondta: ne a múltat nézzük, hanem azt, hogy mit lehet tenni. Tett is. Állandóan munkában volt, szervezkedett, ötleteket talált ki, hogyan lehetne méltón emlékezni. Alapítója volt a Recski Szövetségnek, és a Honvéd Hagyományőrző Egyesületnek. Amikor pedig kitalálta, hogy állítsanak emlékművet a 2. világháború áldozatainak Szombathelyen, sokan megmosolyogták. Nincs erre pénz! Szervezkedett, kilincselt, s ma ott áll a szobor a Március 15. téren.
Igaz, a végén már kicsit unta, hogy az összes ünnepség szervezője úgy gondolta, Béla bácsinak ott kell állnia-ülnie az első sorokban, hogy katonai egyenruhájával és összes kitüntetésével emelje a rendezvény fényét.
"A sok kitüntetés helyett egyszer végre a nyugdíjunkat is tisztességesen emelhetnék, amíg nem késo." - mondta. Már késő!
Béla bácsi, jó volt Önt ismerni!
D.J.
Vonatkozó cikkünk: Béla bácsi és a megbocsátás
