Valamikor a rendszerváltás éveiben egyszer már hosszan-hosszan visszatapsoltuk Gyuri bácsit. Akkoriban Zalaegerszegen, a színházteremben teltház tisztelgett az emigrációból frissiben hazatért költő előtt. Faludy már (még) nyolcvan körül járt, mi lehettünk tizennégy-tizenöt évesek. Nem is sokat értettünk az egészből, de a lelkesedés ránk is hamar átragadt. Testületileg vezényeltek ki, mondván, muszáj az életben egyszer látni a Villon-magyarítót, a nagy idők utolsó tanúját. Ki tudja, tette hozzá akkor a magyartanár, tán utoljára lesz módunkban a költőtől autogramot beszerezni. Faludy akkoriban egy teljességgel ismeretlen, Kanadából hazaszakadt ficsúrral járta az országot, annyit tudtunk róla, Xavérnak hívják és orgonista. Ültek a színpadon, kettesben: a nagy idők tanúja ősz sörénnyel, életéről a szőke tincses muzsikus faggatta. Tátott szájjal hallgattuk, akkoriban még minden nagyon új volt, Gyuri bácsi, és a híres barátokkal megesett történetek.
2004. március elejét írunk.
Változtunk. Ő is, mi is. Háromnegyed-ház, többnyire középkorúak és idősebbek
szorongnak a szombathelyi művelődési ház székeiben. Az ölekben kötetek, a
Börtönversek és megannyi pokolbéli napló hever. Akad, a balomon, aki egész
könyvtárnyi irodalommal érkezett, saját antológiás-kötetekkel, amit aztán egész
előadás alatt, látványosan, míg a költőnek személyesen át nem adhatja őket,
rendületlenül ide-oda pakolgat. Az idegeimre megy
Gyuri bácsi kilencvenöt. Haja dúsan omlik vállaira, és kifigyeltük, a költő most
sem visel zoknit. Személyes felütéssel kezd, elmeséli, valamikor a harmincas-negyvenes
években már járt Szombathelyen. Bemutatja beszélgetőtársát, Bán Anna iparművészt
is, aki roppant visszafogottan, amatőr módon próbál Gyuri bácsi alá kérdezni.
Ilyeneket: hogy is lettél költő, mi volt Párizsban, miért jöttél haza. Az első
sorokból azonban túl sokat látni, fáj a kilencvenöt év, ahogy az öregségben
megtört, sovány, szinte mozgásképtelen Faludy félig süketen is darálja a régi
sztorikat. Miért vállalja még? Pénzért? A közönség szeretetéért? Hiszen
látszik, nagyon látszik, alig van már ereje, nagyon beteg.
A magyar irodalom Odüsszeusza
Az 1910. szeptember 22-én született, négy kontinenst megjárt költő mesél hát, a
kezdetekről, a barátságokról, szösszenetnyit Attiláról (József Attiláról), a
bohém Karinthyról és a kibírhatatlanul savanyú Babitsról. Tudjuk, a költő
Budapesten kívül huzamosabb időt töltött Bécsben, Párizsban, Londonban,
Firenzében, Málta szigetén, New Yorkban és Torontóban, emellett a kistarcsai és a
recski kényszermunkatáborban, az Egyesült Államok hadseregében. Volt újságíró,
egyetemi tanár és munkanélküli, szembefordult a huszadik század mindkét nagy
diktatúrájával: a fasizmussal és a kommunizmussal. Beszél a verselésről,
Villonról, kicsinyt Zsuzsáról, a Feleségről, és az idegenben hagyott fiáról.
Aztán, miután az iparművész a standard kérdésekből kifogy, jöhetnek a nézők.
Kívánságműsor a pokolbéli víg napokból
Arról meséljen, hogy is volt Afrikában! Milyen volt Párizs a harmincas években? És
Recsken? ostromolják a szombathelyi nézők.
Gyuri bácsi aztán a jelenről is szólt Az elmúlt 14 évben minden reményünk
elfogyott. A költő szerint az ország álmai, vágyai nem váltak valóra, nem
kaptuk meg a demokráciától azt, amiben a rendszerváltás idején még annyira
hittünk. Kétségbe vagyok esve fogalmaz semmi bíztató jelet nem
látok. Egyetlen politikai pártban sem bízhatunk már, elfogyott minden, de
minden, amibe kapaszkodhatunk. Már nem megy el, nyugtatja meg a nézőket, ahhoz, már
túl öreg. Baj van az irodalommal is, folytatja, a dekadencia korszakát éljük, amikor
az irodalomra, a versekre egyre kevesebb az igény. Az emberiség céltalan életet
él, semmi mást nem kerget csak a mocskos pénzt
Ha nem kell az irodalom, akkor el
vagyunk veszve mindannyian
mondja ki végezetül. Még Irakról kérdezik, a
témához ennyit tesz hozzá: A demokrácia olyan Irakban, mint Mekkában a
mészárszék
A mellettem ülő antológiás férfi utoljára a hosszú élet
titkáról faggatja: Nem készültem hosszú életre, túléltem a szabványt, nem
én csináltam, így jött. Örülök neki, hogy veletek tudtam eltölteni!
Hullák, kamaszok, tücsökzene
Állva tapsolunk. Gyuri bácsi szemében kövér könnyek, a karfába kapaszkodik,
percekig csak áll, majd int egy utolsót. Jön Fanni, a fiatal ara, aki aggastyán urát
a színpadról levezeti. Kilessük, Gyuri bácsi, a Kossuth-díjas költő, mint izguló
kisdiák kérdezi asszonyát: Jó voltam? Halk sugdolózás, és egy simogatás a válasz.
Jó.
Ezen az estén újra megszerettük Faludyt.
