Pára volt a tartalom — az olimpiai bajnok vízilabdások könnyűszerrel elverték aligátorainkat

Apuka mindkét kezében egy aprócska mancs, gyermekei egyetlen irányba húzzák őt kétfelé. Egy húszas évei végét taposó sportbarát céltudatosan menetel át a kapun, jegyét légies mozdulattal, féllábról szakítja ketté a megosztott figyelmet csak óriási nehézségek árán kordában tartó hölgy. Közben ugyanis kérdések hada záporozik rá a szélrózsa minden irányából. Tipegő öregúr nyújtja át remegve a tikettet, miközben egy fiával érkező bőrkabátos üzletember valahogy elslisszol mellettük, az ejnye-bejnyére azonban egy felsővezetői poszt szolid említése a válasz. Jegyszedőnk nem gondolatolvasó vagy élő arcképkatalógus, így ezt nem tudhatta. Tény: a beengedő részleg egyike a leghálátlanabb szervezési feladatoknak.

A hűtőszekrények láttán megcsap a tavaszi vásár érzete
A bejárattal szemben mi más várhatná a gyanútlant, mint a főszponzorok standjai: a hűtőszekrények láttán megcsap a tavaszi vásár érzete. Halálbiztos voltam benne, hogy ez még csak a kezdet, és igazam lett: az uszoda gőzös aulájába lépcsőzve három irányból tolulnak fejembe a szponzorok molinói, a már fél hatkor telizsúfolt lelátókra piros-fehér slágerrádiós viseletbe öltözött pomponlány szórogat csokoládét, néha elhibázza, majd zavarodottan kér bocsánatot szemébe húzott sapkája alól. Unott társai csak róják a köröket a nagymedence mellett. Sárga labdák a vízikapukban, kedélyeskedő politikusok mellettem… Közben nosztalgikusan nyugtázom, hogy deres hajú középiskolai testnevelő tanárom még mindig azzal a tekintéllyel pásztáz végig a tömegen, mint ahogyan bajsza alól ránkdörrentett annak idején.

Sok tűt nem lehetne leejteni a nézőtéren
„Jó estét, Szombathely!” – szólal meg a rokonszenves konferanszié, majd közli, hogy minden jegy elkelt, sok tűt nem lehetne leejteni a nézőtéren. Igaz ami igaz, én is csobbannék most egyet a hűs mélységbe, a fülledtség lassan a tetőfokára hág. Az ezúttal civilben érkező, sokat látott úszómester rutinosnak mutatkozik e téren is: négy-öt palack ásványvízzel érkezik meg családjához. A csapatok kezet szorítanak egymással, noha már a fürdőköpenyek testhezállása is sokat sejtet a barátságos küzdelem végkimeneteléről: válogatottunk délceg "toldimiklósai" terebélyes árnyékot vetnek a megilletődött, ifjú hüllőkre. Ipkovich György polgármester közvetlenül a nézők előtt mondja el köszöntőjét, amit először a szupercsapatnak címez: „elnyertétek azt a jogot, hogy méltó ellenfelei legyetek a Vasi Aligátoroknak.”

A megjósolt erőviszonyok azonmód kidomborodnak
Számítottam volna valamiféle műanyagszagú gálagagyira, ehelyett a mérkőzés egészen pontosan, alig pár perces csúszással veszi kezdetét. A megjósolt erőviszonyok azonmód kidomborodnak, „ezek rettegnek” — jegyzi meg mögöttem az a tipikus narrátorfazon, aki focimeccseken önjelölt kritikusként, sörhasát himbálva, mindent sziporkázva kommentál. Az aligátorok sorra zabálják be a gólokat, olimpikonjaink nem szégyellnek bevetni extra showelemeket: taktikus tajtékoztatással például habokkal töltik meg a szombathelyiek látómezejét, miközben a bogyó arrafelé vándorol, amerre ők akarják. A műsorvezető buzdításra sarkallja a nézősereget, amely csak a harmadik negyed vége felé kezd ébredezni, nem úgy mint az amúgy minden erejüket bevető csapatunk: „most már az úszással is gond lehet, örülnek, ha fennmaradnak a vízen” — emeli fel hangját megmondóemberünk.

Sok engedménnyel, tálcán kínált sikerélménnyel huszonöt-tizenkettőre győzedelmeskedett Benedek Tibor gárdája. Mégis nyertesként távozhatott mindenki: pólósaink ezután egy magasabb mérce alapján kezelgethetik a sárga golyóbist, a medence szélén guggoló gyermekseregből utánpótlás sarjadhat, a szponzorok tenyért dörzsölhetnek, a válogatott meg legalább edzegetett egy kicsit. A publikum javarésze azonban joggal várhatott ennél ütősebb rendezvényt — kárpótlásul viszont dedikálás és vakuvillogtatás formájában juttathatták érvényre hódolatukat legtermékenyebb hazai sportalakulatunk előtt, akiket másnap már a pécsiek vártak.