2026. május 30-án a történelem során először a magyar fővárosban rendezték a Bajnokok Ligája döntőjét. A mérkőzésen az angol Arsenal és a francia Paris Saint-Germain csapott össze egymással, 1-1-es eredményt követően pedig az utóbbi kerekedett felül a 11- espárbajban.
A döntőt világszerte hatalmas érdeklődés övezte, több mint 3 milliárdan tapadtak a képernyőkre a döntő kilencven perce erejéig. Emellett természetesen a Puskás Aréna is zsúfolásig megtelt, összesen 61 ezer ember követte figyelemmel az eseményeket a lelátóról – én pedig abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ott lehettem közöttük, hiszen önkéntesként segítettem a sorsdöntő meccs megszervezését.
Készülődik a város
A mérkőzésre való felkészülés már hónapokkal a döntő előtt megkezdődött – ahogy a város és az infrastruktúra fejlesztése szempontjából, úgy a mi részünkről is. Ugyanis aki önkéntesként szeretett volna részt venni a döntőn, annak egy hosszú és összetett kiválasztási procedúrán kellett átesnie, aminek végén a több ezer jelentkező közül kiválasztották azt a nagyjából hatszáz embert, aki közreműködhetett az előkészületekben és a döntő lebonyolításában.
Szükség is volt ennyi emberre, hiszen feladat volt bőven: a meccset megelőző napokban a két csapat szurkolói fokozatosan elárasztották Budapest utcáit, a szervezők pedig mindent megtettek annak érdekében, hogy a várakozás napjaiban se unatkozzanak.
Ennek egyik fő helyszíne a Hősök terén megrendezett szurkolói fesztivál volt, ahol már két nappal a döntő előtt, május 28-tól változatos programokkal várták a szurkolókat. DJ-szettek, múltidézés óriáskivetítőn és különböző nyereményjátékok váltották egymást, lehetőség nyílt fotózkodni a BL-trófeával, vagy éppen találkozni olyan legendákkal, mint Cafú, az AC Milan egykori védője. Ennek ellenére kezdetben itt még nem voltak annyira sokan – a két csapat szurkolói inkább felfedezték a főváros nevezetességeit.
Nem sokkal messzebb a stadion mellett pedig szurkolói falu várta az érdeklődőket, grandiózus díszítéssel és látványelemekkel. A hangulat itt is kiváló volt, mindehhez pedig verőfényes napsütés társult – a legtöbb szurkolót persze valószínűleg az eső sem érdekelte volna, a futball szeretete (na meg persze az elfogyasztott alkohol mennyisége megtette a hatását.
Minden adott volt tehát egy kifogástalan futballünnephez - mindössze egy dolog árnyékolta be a döntő előestéjét: péntek éjjel a két csapat szurkolói összeverekedtek a Király utcában, ami sokakban keltett aggodalmat - azonban ebből a feszült hangulatból másnapra semmi nem maradt, békésen, egymás mellett készültek a szurkolók a szezon legfontosabb meccsére.
A nagy nap
A döntő napján is minden gördülékenyen ment: az extrém terhelésnek kitett tömegközlekedés jól vizsgázott, az érkező szurkolókat külön buszjáratok szállították a reptérről a stadionhoz, illetve a hivatalos találkozási pontokhoz. Többen is kiemelték a közösségi közlekedés jó minőségét az előző szezonok rendező városaihoz képest. A város már órákkal a meccs előtt megtelt rajongókkal, akik hol mezben, hol félmeztelenül vonultak, énekelve biztatták a csapatukat.
A belvárosban jelentősen több Arsenal szurkolóval lehetett találkozni a délelőtt folyamán, nem ritkán a stadiontól egészen messze eső részeken is, ahol főleg a kocsmák közvetlen vonzáskörzetében lehetett látni őket. A PSG drukkerek jobban egyben maradtak és egy csapatban vonultak a stadionhoz. Bár a Szent István Bazilika előtti téren látványos pirotechnikai bemutatót tartottak, utána mindezt meglepően békésen tették - főleg a tavalyi BL-döntő tapasztalataiból kiindulva. Ahogy az angolok szimpatizánsain, úgy rajtuk is érződött a történelmi lehetőségből fakadó feszültség, hiszen csapatuk címvédésre készült, amire korábban mindössze egyszer volt példa a Bajnokok Ligája történetében.
A stadion már egy órával a kezdő sípszó előtt szinte teljesen megtelt, senki sem szeretett volna lemaradni kedvencei bemelegítéséről. A hangulatra természetesen ekkor sem lehetett panasz, a két tábor igyekezett túlharsogni a másikat, egymást váltották a szurkolói dalok és rigmusok, de hamar előkerültek a csapatok színeiben pompázó zászlók is, melyek látványos élőképpé álltak össze. Mire a mi időnk elérkezett, már igazi katlan-hangulat uralkodott a Puskásban. A döntőn ugyanis jómagam is pályára léptem – no persze nem valamelyik csapat színeiben, hanem nyitóünnepség résztvevőjeként.
A feladatom 29 másik szerencsés önkéntessel együtt egy, az Arsenal címerét ábrázoló, hatalmas drapéria pályára vitele volt, a The Killers zenekar nyitókoncertjét követően. A molinót a kezdőkör mellett feszítettük ki, majd lengettük, miközben felcsendült a Bajnokok Ligája himnusza, és a trófea kíséretében megérkeztek a pályára a csapatok. Talán mondanom sem kell, libabőrös élmény volt több tízezer szurkoló üdvrivalgása közepette, a futballvilág legnagyobb sztárjaival együtt a pályán lenni, ezekben a percekben számomra megállt az idő – a lényeg pedig még csak ezután jött.
A meccs kiváló iramban kezdődött, az angolok pedig már az 5. percben megszerezték a vezetést Kai Havertz szépségdíjas góljával. Ekkor még az egyik pályára vezető alagútból voltam kénytelen végigkövetni, ahogy valósággal felrobban az Arsenal szektora, a hangorkán azonban itt is fülsiketítő volt. A kezdeti lelkesedés azonban hamar alábbhagyott a britek oldalán, a meccs hátralévő részében egyértelműen a franciák voltak a hangosabbak, végig- szívvel lélekkel biztatták a csapatukat, miután sokan már a kezdő sípszó előtt félmeztelenre vetkőztek a szurkoláshoz. Nagyjából ugyanez volt elmondható a csapatok játékára is: az „Ágyúsok” tökéletesen megelégedtek a korai vezető góllal, azt követően szinte kizárólag a védekezésre összpontosítottak, nem jelentettek nagy veszélyt a PSG kapujára - ennek ellenére az első játékrészben az állás már nem változott.
A szünetben szerencsére már mi is bejutottunk a stadionba, és el is foglaltuk helyünket a párizsi ultrák szektorában, ez a választás pedig életem egyik legjobb döntésének bizonyult. A címvédők ugyanis negyedórával a játék újrakezdése után büntetőhöz jutottak, amit Ousmane Dembélé magabiztosan gólra is váltott, így részesülhettem életem egyik legnagyobb futballélményében.
Az eddigiekben is párját ritkító, szenvedélyes szurkolás ekkor ugyanis őrült fesztivállá nőtte ki magát: tűzijátékok robbantak, söröspoharak repültek (pedig nem volt olcsó), a szurkolók egymás nyakába ugrottak (és a miénkbe is, ha már itt tartunk), idős és fiatal, mozgássérült és a kifinomult úriember egy emberként ünnepelte az egyenlítő találatot.
Az meg hab a tortán, hogy a franciák gólját követően a tizenegyespárbaj során is a hozzánk közelebb lévő kapura végezték el a büntetőrúgásokat, miután a meccsen már nem született több találat. Az embernek ekkor olyan érzése volt, mintha már a párbaj előtt eldőlt volna a trófea sorsa, hiszen a franciák szurkolói mindent megtettek, hogy kizökkentsék az ellenfél játékosait: minden lövésüket hangos füttykoncert előzte meg, ami végül meg is tette a hatását.
A pirosmezesek közül Eberechi Eze és Gabriel lába is megremegett, így a PSG története során másodízben is felért a klubfutball csúcsára. Ekkor ehhez méltó ünneplés vette kezdetét: a PSG tábora örömmámorban úszott, jó páran sírva fakadtak a boldogságtól, míg mások videóhívásban újságolták el a nagy hírt barátaiknak és szeretteiknek, akik nem tudtak jelen lenni a Puskás Arénában.
Az Arsenal szektorai hamar kiürültek a trófeaátadást követően, csak 1-2 szurkoló maradt a széksorokban, üveges tekintettel, a fejét fogva. A franciáknak természetesen nem volt ennyire sietős a dolga: még hosszú ideig a stadionban maradtak, hogy együtt ünnepelhessenek csapatukkal. Nem volt könnyű dolgunk, mikor önkéntes kollégáimmal szabadulni szerettünk volna a „szorításukból”, eddigre már szinte ránk is úgy tekintettek, mintha a B-közép tagjai lennénk. Maradtunk is volna szívesen, ám megérte körbenézni a nézőtér más részein is, hiszen a pálya szélén olyan (mára szakkommentátorokká avanzsált) legendákkal találkozhattunk, mint Thierry Henry, Peter Schmeichel, vagy Alessandro del Piero. Ha eddig nem lettünk volna biztosak benne, ekkor egyértelművé vált: ma este valóban a futballtörténelem részeseivé váltunk.
Utánunk a vízözön
A meccset követően nekünk is kellett egy kis idő, mire visszarázódtunk a valóságba, az Arsenal szurkolóinak azonban ez meglepően hamar sikerült. A stadionból kifelé jövet, majd a budapesti utcákon is azt lehetett érzékelni, hogy a vereség ellenére nem annyira csalódottak az angolok szimpatizánsai. Hamar beletörődtek a sorsukba és kisebb-nagyobb társaságokban, kedélyesen iszogattak a körúti kocsmákban – mintha az előző héten bezsebelt angol bajnoki cím miatt nem érintette volna őket annyira érzékenyen a döntő-beli kudarc.
Látszott, hogy büszkék a csapatukra és egészen elégedettek azzal, hogy 20 év után először döntőbe tudtak jutni. Többen is kiemelték közülük, hogy a Premier League megnyerése fontosabb volt számukra, és különben is, „nem lenne miért játszani” a következő szezonban, ha a budapesti döntőben is diadalmaskodtak volna
Az éjszaka hátralévő része és a mérkőzés másnapja szerencsére nyugalmasan telt, mentes volt nagyobb rendbontásoktól. A szurkolók közül sokan már napfelkelte előtt hazaindultak, hiszen a franciák a BL-győzelmet, míg az angolok a bajnoki címet ünnepelték másnap Párizs, illetve London utcáin. Ennek megfelelően a szurkolói fesztiválokon vasárnap főleg már csak magyarokkal találkozhatott az ember, akik igyekeztek kihasználni a futball ünnepének zárónapját. Mert mi tagadás, ez tényleg az volt: az elmúlt pár nap erejéig túlzás nélkül a fél világ Magyarországra figyelt, mi pedig bizonyítottuk, hogy nem csak legendásan futball- szerető, hanem profi futball-szervező nemzet is vagyunk.
(Cikkünk a Nyugat.hu közösségi gyakornoki programja keretében készült.)
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
