A Szombathelyi Színház után áhítozók számára sovány vigasz lehet, hogy a Krétakör Színház két estén át az MMIK-ban tanyázott, és olyan darabbal debütált, amelynek elkészültét a város kétmillióval támogatta.
Újabb (sokadik) kísérlet történt hát arra, hogy önálló társulat nélkül vegetáló színházi életünket némiképp felpezsdítsük. (Ha már kultúrkörökben úgy jegyzik Szombathelyt: az egyetlen olyan megyeszékhely, amely évtizedek óta képtelen saját teátrumot összekalapálni.) Az ötlet sem új keletű, hiszen ki ne emlékezne arra a kezdeményezésre, amikor kétes szerződések alapján az önkormányzat a veszprémi Petőfi Színház évadjába társult be.
Szerencsésebben alakultak a Karneválszínház históriái, Najmányi László Blommsday-s darabja, a Színházbarátok Egyesületének helybéli megmozdulásai (legutoljára például a Tudósok bemutatója), vagy a színművészetisek nyári gyakorlatai a Művészetek Házában, hiszen ők az önkormányzati apanázs fejében olyan premierekkel rukkoltak elő, amelyek helyi erők bevonásával, itt vidéken születtek. (És ne feledkezzünk meg a csendesen, de rendületlenül dolgozó Ferrumról sem.)
Kultútára szánt millióinkat egy merész előadásba fektették
A Krétakör Színház ellenben mindvégig a Vidám Színpadon próbált, Ödön von Horváth népszínműve, a Kasimir és Karoline premierje is a fővároshoz kötődik, csupán két estére szerződtek Szombathelyre.
Ámbár Szombathely és a Krétakör között akár egy próbaházasságra is sor kerülhetett volna: hiszen adva egy eladósorban lévő mennyasszony, egy nemzetközileg is jegyzet alternatív társulás, amelynek nincs saját otthona, és adva van egy teátrum után sóvárgó város. Azonban gyanítom, a vőlegény kissé konzervatív, talán unalmas is, ráadásul pénztelen is a frigyhez.
A városháza illetékesei azonban ezúttal legalább jól kalkuláltak: elkótyavetyélendő millióinkat az üvegzsebek helyett egy izgalmas, még ha nem is hibátlan előadásba fektették. Kár, hogy a produktum itt helyben pusztán két estén át, a tavaszi bérletek első előadásaként futhatott
Mit ér a szerelem?
Ödön von Horváth kilenc képből álló darabja népszínjáték, ballada, teli csöndes szomorúsággal, humorral enyhítve arról, mit is ér voltaképpen egy máskülönben öröklétre ítéltetett szerelem, ha munkanélkülivé válsz.
A történetről: a recesszió és egyéb kapitalista gazdasági nyavalyák közepette Kasimir, a sofőr a vurstli közepén arra eszmél: se munkája, se pénze. Nője, Karoline a hivatalnok-kisasszony is ugrott, őt lecserélve egy kiélt-züllött kereskedelmi tanácsossal hetyeg. A darab a müncheni Oktoberfest tarka-kábult forgatagában játszódik, egy olyan korban, amikor már senki sem hisz a teljes foglalkoztatottság eszméjében. A keserédes dráma groteszk figurái egytől-egyig beteg, torz emberek, akiknek ideáljai és vágyai az adott társadalmi viszonyok között szükségképpen kielégítetlenül maradnak.
Örömnek ott a Zeppelin, és nyalhatod a fagylaltot
Ebbe a világba romlik bele a darab szerelmespárja, Kasimir és Karoline. A torz-párosok közt, mint alternatívák találjuk a kiégett bírót, a vagyon után sóvárgó olcsó nőcskéket, vagy Szemes Franzot és az ő Ernáját (a férfi cinikus és agresszív, a jóindulatú, de illúziótlan). (A legalsó fokon aztán megjelennek a torzszülött-műsor szereplői.)
Ebben a világban nincs idea, csak racionalitás: a szereplők csüggedten kötnek ki a nem-szeretett pótlék mellett: Karoline az unalmas Schürzingerrel, Kasimir a megértő Ernával vigasztalódik. Örömnek pedig ott a Zeppelin és nyalhatod a fagylaltot, mellé a szórakoztatóipar a náladnál torzabb alakok műsorával tompít
A Kasimir és Karoline a közönséget nem túlságosan pörgette fel
Mindezt a Krétakör kiváló színészi állománnyal tálalja (Katona László, Láng Annamária, Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Rába Roland, Csákányi Eszter, Gyabronka József), izgalmas, kísérletező, hakni-előadásokat meghaladó színvonalon hozza le közénk. Igaz, a megdöntött színpad ötletét, rajta a padsorokat tavaly már láttam Zsótér Sándor rendezésében, a Kaukázusi Krétakör előadásán.
A díszlet-ötletet a fiatal német rendező, Wulf Twiehaus megfejeli, a kibillentett majálist (nézőteret) imitáló színpaddal tovább játszik: amikor a hőseink, Kasimir és Karoline a darabban lecsúsznak, beszennyeződnek, a díszlet is hintaként átfordul. Számos hasonló színpadi leleménnyel és szerepjátékkal találkozunk még, ott van a gólyalábas játékmester (Scherer Péter), aki mindvégig a sörszínpadon kívül, a torz-színház direktoraként diktál.
Csemegézhetnénk tovább, ám az igényesen megmunkált darab mégsem hozta a várt hatást, legalábbis itt Szombathelyen, az első estén biztosan nem. A neves színészeket felvonultató gárdát bágyadt taps jutalmazta. Akkor ott mi is úgy éreztük, valamiért mást vártunk. Igazán csak másnap kezdtük a darabot valóban pozitív megmozdulásként értékelni.
Hiába működött külön-külön bravúrosan minden, hiába volt a darab nagyon is aktuális (ezt jelezték az Eu-zászlók is), valamiért ennek a közönségnek aznap este mégsem ült-feküdt mindez, katarzis nélkül szedte sátorfáját