Hajdanán egy Ferrum-premier még társadalmi eseménynek számított
Lent a függöny mögött a kopottas nézőtér üresen tátong. Volt idő nosztalgiázunk amikor egy-egy Ferrum-premier Szombathelyen még valódi társadalmi esemény volt. Aki számított, az mind itt forgolódott, lehettünk ötszázan-hatszázan, a lépcsőkön is ültek. Azóta jócskán megcsappant a szombathelyi színházbarátok tábora, a főiskolások elmaradoztak, idővel a bemutatók kamara-előadásokká zsugorodtak.
Mára ez maradt: százfőnyi szurkolótábor, akik ha kell, még szorítanak Szombathely egyetlen valóban működő színházi csoportosulásáért. Adva van egy lelkes, ízig-vérig amatőr csapat, amelynek tagjai itt élnek közöttünk, akik a hétköznapokban postásként, hivatalnokként vagy tanárként közöttünk keresik a betevőt.
Lassan megtelik a szereplőkkel a Buszmegálló
A ferrumosok jellemzően mindig valami extrával jelentkeznek, a mélyből egy-egy keveset játszott kortárs darabot halásznak elő. Ez alól a mostani bemutató sem kivétel.
A szórólap komikus életképeket ígér, két hosszú lélegzetvételre, egy számunkra ismeretlen, 1987 óta franciaországi emigrációban élő kínai szerző, Kao Hszing-csien tollából. A darabot, ha lenne ilyen fiók, leginkább állapotdrámának nevezném, ahol a legfőbb történés az, hogy nem történik semmi.
Fő motívuma a várakozás, a remény és a reménytelenség. Olyan emberekről szól, akik úgy érzik, hogy a Teremtő és a Világ egyaránt elfeledkezett róluk, megállt velük, illetve körülöttük az idő. Az európai abszurdokkal szimpatizáló nézők persze egyből Beckett látomásaira asszociálnak, és igazuk van.
Komikus életképek?
Alig nevetünk, viszont néha unatkozunk. Pedig a Buszmegállóban rekedt szereplők amúgy remek karakterek, nyolc különböző státuszú és életkorú ember.
A nyegle tinédzser tolakodna, ha lenne hová, a harmincas családanya egyhelyben toporog, velük zsörtölődik a középkorú rátarti műbútorasztalos.
Itt okoskodik az öreg, szemlélődik a néma, és perlekedik a korrupt üzletvezető, vagy álmodozik az eladó sorban lévő csitri. Megannyi remek, kidolgozásra váró karakter. A feladatot legkiválóbban az öreg szerepében az ős-ferrumos Sövény László oldja meg, a tudálékos sakkrajongó figurája megtalálta őt. Másoknál gyakorta akadozik a játék, bizonyára túl nagy kihívás kevés rutinnal, süldő lányként asszonyt alakítani vagy fiatalemberként meglett figurát életre kelteni.
A Ferrum társulata most kevésnek bizonyult
Török Gábor rendezésében akadnak azért eltalált pillanatok, ügyesen megoldott szituációk, jó a zenei aláfestés is. Olykor azonban akadozik a játék, a monológok és a párbeszédek üresen kongnak. Talán a darab rossz? Nem hiszem, csupán úgy vélem a ferrumosok ezúttal túl nagy fába vágták fejszéjüket. Hiába találták meg a darab ízét, a veleje, a zamata rejtve maradt.
Ámbár ezt olyan darabban, amelyben szinte semmi történés sincs, csak abszurditás és közhelyes párbeszédek, az űrt jól eljátszani nem kis feladat. Ehhez a Ferrum társulata most kevésnek bizonyult.
