Tavaly már meg lett írva, idén sem teszek másként, csak rövidebben: a
Szombathely-Sopron vasútvonalon a VOLT ideje alatt már sokadszorra maradoztak el a
serező tanksapkások, a naplencsés partyarcok, a bomlasztó punkok. Paranoid
szemszögből zavarba ejtő ikszaktának is felfoghatnánk ezt az értelmezhetetlen
helyzetet, mivel egyik évről a másikra következett be a változás. Úgy van, ez már
nem a gandzsafüstös, überheppi-ismerkedős fesztiválvonat, ahol tolerál a kalauz,
ellenben jól megvág, hiába is nyugtatgattak téged a jegypénztáraknál a teljeskörő
problémamentesség felől.
Történt ugyanis, hogy egyik útitársunk retúrjegyet váltott, ám az utolsó pillanatban úgy alakult, hogy pénteken kocsival viszik Sopronig, ezért a tikettet oly módon kívánta felhasználni, hogy hazajön vele, a következő fesztiválnapra pedig szintúgy azzal megyen. Kétszer ugyanaz a táv, gondolta ő. Igazolja, hogy autóval ment mondá a zordarcú jegykezelő (aha, előtte és utána nyilván fénykép készült a kilométeróra számlálójáról). Vitatkozunk, majd ráhagyjuk. Talán jól tettük, mert az állomás lépcsőjére helyezkedve egy minirendőrállam néz velünk farkasszemet: többtucat tagot számláló kuveroshadsereg ölel körbe egy színpadot, amit nem tudunk mire vélni, merthogy a Lővérek nem erre van. Aztán kiböki valaki, hogy tán a vasutasok készülnek partizni vállalatilag.
Mehetsz arra is mutat a tiszta terepre egy szervezőkisasszony, mondván, hogy dolgozóknak (kiszúrván újságíró passomat) nem kell táskaellenőrzésre és zsebtapira sorbaállniuk. Dejónekem, bár annyira mégsem, mert hidegvérrel besunnyoghattam volna oldalzsebemben azzal a laposüveg Bacardival, amit eredetileg elterveztem, aztán mégis sztornó lett belőle. Majd a fesztivál közepe táján helyet kapó Pálinkaházban oldom kötéseimet. Persze erre sem került sor, hiszen a bármely pillanatban elnyelni készülő sártenger elől ösztönszerűen a Multicafé irányában húzódó menekülőútvonalra orientálódtunk. Egyedül itt volt elhintve valami szalmaféleség, ami egyébként okos ötlet, a VOLT esős múltját tekintve azonban vajmi kevés, sőt, egyenesen szervezői mulasztásnak is értékelhető a többi, frekventált gyalogút szarbanhagyása hogy egy hathatós képzavarral éljek.
A Caféba ekkor még be lehet jutni, fényképezni viszont még mindig nem, híven az
előző évek gyakorlatához. Lehet úgy félnyolc, az elektronikus zenei palettán az
utóbbi időben számos kreditet begyűjtő Karányi Dani már a laptop mögött babrál,
a Tátrai-Szűcs féle lebegő latin gitárfutamok után az ifjú tehetség táncrahívó
programja van soron, énekesnővel és afro-amerikai emszível karöltve. A
kerthelyiségben megint forgathatjuk a fejünket, hogy a higiénia úttörői ismét csak
öt darab toitoi-vécét voltak képesek lerakni. Később már a kerítés mellett is sor
alakul ki, persze így is volt, akit rajtakapott a szekus, szegény delikvens meg
büntiből végighúzhatta ujját a levizelt kerítésen.
Nyolc után megindul a nép. Hangol már a fesztivál egyik legsúlyosabb húzóneve, a sensi muzsikájával korábban számtalan easy listening rajongót mosolygós fotelszörfölésre inspiráló Thievery Corporation. A washingtoni páros, kimondani is elképesztő, de végre Sopronban(!) szemléltetett, ráadásul igazi zenekari-énekesi jelenségekkel kiegészülve: törökülésben pengető szitáros, érzékenyebb férfiúi lelkekben azon nyomban szerelmet generáló francia énekesnő, visszafogottságában is szenvedélyes kongás, plusz mégegyszer ennyien, és aki még nem látott rasztamant öltönyben énekelni profimód, annak is teljesült a kívánsága. Csupán az orbitális sörlézerreklám rontott az összképen.
A koncert kellős közepén, hogy-hogy nem, de valamely kreatív fesztiválozó
jóvoltából egy kábé szobányi alapterületű ponyva került a fejünk fölé, az eső
ugyanis mindvégig zuhogott, amolyan közepesen, de azért éppen eléggé. Igazi
munkamegosztásban működtek a különböző emberek kezei és ujjai, hogy ott tartsák,
ahol annak maradnia kellett, ám mi nem sokáig bírtuk alatta, amikor a legnagyobb
slágerek csendültek fel a basszusilag cseppet túlvezérelt, ám így is elragadó
Thievery hi-fiből. Rá néhány percre sikeresen szét is hullott a ponyva, na hát így
építsen az ember kommunizmust, egyszer nem vagyunk ott és máris fokozódik a helyzet,
szentségit hát neki, na.
Amint az várható volt, az év egyik legmelegebb koncertje után az emberek klubozni vágynak majd. A Café előtt duzzadni kezdtek a sorok, de olyannyira, hogy a gombostű-hasonlat itt perfektül megállt volna. Világcsodája, hogy előttem egy partihölgy mégis képessé vált a telefonját elhullajtania a trutymóba. A bejárathoz közeledvén egy, a sor fölé magasodó cowboykalapos szervező jóvoltából intenzíven zajlott a humánerőforrás menedzsment, emberünk a kulminálódni készülő pánikot csillapította amúgy eléggé hatékonyan. Ha azonban tudtam volna, hogy Adam Freeland kettőkor kezd el csak játszani, és akkor is csak valamiféle semmitmondó house-breaket, felejtőre veszem a dolgot. Így maradt a Hyperspace helyszíne Patrick Pulsingerrel, Funk DVoiddal, és egy maréknyi lelkes szombathelyi alakulattal. Reggel hétig, hogy aztán három napig ne tudjak egy olyan írást összekaparni, mint amilyen ez itt.
