Nem a legismertebb és legnépszerűbb hangszerek között tartották számon a lantot akkoriban, amikor Ön a zenei pályára lépett. Talán kijelenthetjük, még ma sincs a legelismertebbek között
Miért épp ezt választotta?
Én eredetileg történelem-ének szakon végeztem, és a régi korok kultúrája mindig is érdekelt. Amikor a szombathelyi főiskolára kerültem, megismertem egy fantasztikus gitártanárt, Tar Lajost, aki engem eltérített a klasszikus gitár irányába. Merthogy Nagykanizsán a szülővárosomban - nem volt gitártanár, ott egyszerűen popzenét játszottunk. A fiúk azonban elkerültek Pécsre, én meg hiába próbáltam oda átjelentkezni, nem sikerült
Szóval, ha a pécsi egyetem befogadta volna, lehet, hogy most popzenét játszana?
Elképzelhető. De itt ragadtam Szombathelyen, és így bátran mondhatom, ez a város indított el ezen a pályán. Persze kellett ehhez egy olyan gitártanár, mint Tar Lajos, aki nagyon nagy hatással volt rám, ő adott először lantot a kezembe. És kellett még Békeffy Antal a zeneiskolából, aki már akkor a régi zene elkötelezettje volt. Az ő együttesében kezdtem gitározni, majd lantozni. Aztán jött egy nagy találkozás egy nyári kurzuson Mihályiban a japán Toyohiko Satoh-hal. Tőle láttam-hallottam először, hogyan szól egy szakavatott kézben ez a hangszer. Attól fogva kurzusokra jártam Olaszországba, hogy tanulhassak tőle. Amikor aztán eljutottam egy szintre, megkérdeztem tőle, vajon megtanulhatok-e én valaha is lanton játszani. Azt válaszolta, hogy igen, csak el kell menni egy külföldi iskolába, és eltölteni ott néhány évet. Így jött az életembe a Hágai Királyi Konzervatórium. Aztán tíz év hollandiai tartózkodás után hazajöttem, mert fejembe vettem, hogy pótolni kell itthon azt, ami nagyon hiányzik a lantkultúrát.
Misszió?
Mondhatjuk így is. Engem Békeffy Antal már 1993-ban megkért arra, hogy gyűjtsek tanári gárdát, szervezzek egy kurzust. Ez volt a Szombathelyi Régi Zene Hét, aminek a sikere folytatásra ösztönzött minket. Az ezt követő néhány évben a város rendszeresen otthont adott a Szombathelyi Régi Zene Akadémiának, ahol már külföldön végzett zenészek oktatták a növendékeket. Az érdeklődés pedig folyamatosan nőtt, az utolsó akadémiának már közel 150 hallgatója volt
De Szombathelyen már legalább negyedszázados a régi zene hagyománya, hisz az ország legelső és legfontosabb kurzusai már itt működtek a Capella Savarianak köszönhetően. Ám a kurzusokon túl, a mai napig nem oktatják intézményi keretek között a régi zenét, egyetlen konzervatórium, zeneiskola sem ad tanszéket ennek a műfajnak.
Tanszék és kotta csak külföldön
Miért csak úgy lehet valakiből lantművész, ha külföldre megy tanulni? Hogyan válhatott ilyen mostoha sorsúvá ez a zene idehaza azok után, hogy olyan neves magyar muzsikusok képviselték, mint Tinódi Lantos Sebestyén és Bakfark Bálint?
Nagy szégyen, hogy nincs otthona a régi zene oktatásának. Valószínűleg nagyban okolható ezért az, hogy a mi oktatási rendszerünk a klasszikus és romantikus hagyományokra épül. Az a fajta oktatás, mely a középkorban a hazai és külhoni iskolákban folyt, a késő reneszánsz, kora barokk idejére a történelmi események folytán megszűnt. Mintegy kétszáz év kimaradt a hazai zenei nevelésből.
Nehéz megtanulni lanton játszani?
Nem hiszem, hogy nehezebb volna, mint bármely más hangszeren. Talán bonyolultabb annyiban, hogy az egész repertoár lejátszásához egyetlen lant nem elég. Én külföldön szembesültem azzal, hogy szükség van hozzá többre, megtanultam tehát játszani a reneszánsz- és barokklanton, arciliuton és chitarronén, ezekkel tekinthető át a háromszáz év.
Kottákhoz már itthon is hozzá lehet jutni?
Sajnos ez még ma is probléma. Néhány megtalálható a könyvtárakban, főként persze a pestiekben. Gyakran a külföldön tanuló magyarok hozzák haza a kottákat, itthon pedig a fiatalok másolják, írják. Ez persze nem megoldás, egy központi helyre lenne szükség tanszékre, tanárokkal, könyvtárral. Amíg ilyen nincs, addig maradnak a kurzusok, melyek a lehetőségekhez képest - megpróbálják kielégíteni az igényeket.
Szóval érdeklődésben nincs hiány
Nincs, sőt egyre nagyobb. Ma már nyaranta három-négy kurzust tartanak az országban. A gond az, hogy akik túljutnak ezen a szinten, nem tudnak tovább lépni, hacsak ki nem mennek külföldre. Nekem is két diákom döntött most úgy, hogy odakint folytatja a tanulmányait az egyik Brémában, a másik Londonban. És a fiatalok nem pusztán tanulni mennek, sajnos a java kint is marad.
Ön is kint maradt
Igen, de csak néhány évig.
Arrafelé jobban megbecsülik a művészeket?
Nem csak a művészeket, bárkit. Ha az ember rendesen dolgozik, akkor megbecsülik és honorálják. Én hét évig tanultam azon az akadémián, aztán koncerteztem, kottákat gyűjtöttem, meg egy kis pénzt, hogy itthon el tudjak indulni. De sosem akartam végleg maradni. Engem az, hogy egyik országból utazom a másikba koncertezni, önmagában nem elégítene ki. Nekem valamit építenem kell, én egy ilyen típus vagyok.
Egy hét egy évben
Akkor miért nincs még mindig tanszéke a régi zenének? Megint csak a pénz?
Nem elsősorban, hiszen amikor nem volt pénzügyi akadálya, akkor sem született meg. Most persze valóban kevés a pénz a kulturális szférában, nem lehet tanszakokat bővíteni vagy újat létrehozni. Pedig a szakmai gárda is teljes már, minden régi zene hangszernek megvan a külföldi diplomával rendelkező tanára. Nem ez, és nem is a pénzhiány a valódi probléma. Ha valami elindul, ahhoz már menet közben is gyűjthető a pénz.
És amíg nincs, addig mire jó, mire elég egy ilyen egy hetes műhely?
Sokat jelent. Saját tapasztalatom mondatja ezt velem. Én évente egy-egy hét kurzust Olaszországban töltöttem. Kaptam mindig egy évre elegendő anyagot, amit ki kellett gyakorolnom. A következő kurzuson fölmondtam a leckét, aztán kaptam még egy szatyornyit. Gyakorolni otthon is lehet. Ha sikerül nekünk egy hét alatt korrigálni a hibákat, megmutatni, mire vigyázzanak a továbbiakban, mit és hogy gyakoroljanak, onnantól az ő döntésük, hogyan, mennyit tesznek érte.
Megtanítani nem tudjuk, az mindenkinek a maga dolga. Mi csak segíteni tudunk a tanulásban.
És mi a helyzet a nagyközönséggel? Fogékonyak erre a zenére?
Amíg a régi zene oktatása nincs megoldva, amíg a lantot nem sorolják a komolyzenei hangszerek közé, és amíg a koncerteket sem komolyzenei eseményként tartják számon, addig hiába plakátoljuk tele a városokat a fellépésekkel. Amikor én hazajöttem, az is a célom volt, hogy kipróbáljam, életképes- e ez a hangszer a nagyközönség előtt.
Pesten már az ötvenedik koncertet szerveztem meg, és már vannak visszatérő vendégek. Márpedig ez azt jelenti, hogy van létjogosultsága a régi zenének és ennek a hangszernek. Ez majd talán lassan a szakmát is meggyőzi.
A zenészek érdektelenek
A szakma meggyőzésre szorul?
Furcsa, de igen. Azokat a legnehezebb az ügy mellé állítani, akik a legtöbbet tehetnék egy tanszék megalakításáért. Persze ez nem feltétlenül csak a kulturális életre jellemző, és nem is feltétlenül ezekben az emberekben van a hiba. Szerintem ennek inkább történelmi okai vannak, sokan nőttek fel és éltek egy olyan időszakban, amely érdektelenné tette az embereket. Ezen csak úgy tudunk változtatni, ha kitartóan minőségi munkát végzünk. Bízni kell abban, hogy lesz ez jobb is. Saját tapasztalatom, ha az ember elég ügyes, akkor tud szponzort találni, pályázatot nyerni. A legfontosabb most a hangszer népszerűsítése, és én ehhez remek támogatókra leltem az egykori főiskolás társaimban, akik gitártanárok lettek. Miután két rokon hangszerről van szó, most nekik is tartok lantkurzusokat. Ilyen érdeklődő és lelkes zenészekkel már könnyű elérni a célt.
Az oktatás mellett marad azért ideje koncertezni is?
Persze, muszáj, hisz nekem ebből kell élnem, nekem nincs munkám, a lantdiplomám nem kell senkinek. De ha az ember kiépíti a kapcsolatokat, megtalálja a jó szervezőket, akkor már magától megy minden, egyik koncertet követi a másik.
Azért szomorú, hogy a művésznek ma már menedzsernek is kell lennie ahhoz, hogy megéljen valahogy.
K.I.: Ez van. Ez az alap, erre kell várat építeni.
