Fejben az amerikaiak előtt járunk, legalábbis kosárlabdában - Kovács Virág, a Savaria BC-ből

Egy szombathelyi lány, Kovács Virág évekig Amerikában kosarazott

– Látni a képeken, kint Amerikában a csapattal gyakran utaztatok.
– Főként alapozó időszakban. A lényeg, hogy megismerjük egymást, összerázódjunk. Ilyenkor egy-egy péntek délelőtti edzés után útra keltünk, hogy pár napot együtt töltsünk. Emellett ott voltak a protokollebédek és a vacsorák, valamint a felkészülési tornák. Rengeteg helyen jártunk Chicagótól Colorádóig.

– Ilyen csapatépítő megmozdulásokat az itthoni mezőny is tart?
– A profi csapatok igen, ők megengedhetik maguknak. A Tunsgramban például, ahol tizenévesen játszottam, gyakorta voltak hasonló protokoll rendezvények, például a szponzorokkal közös ebédek és vacsorák.

– A fotók alapján alig ismerni rád. Mintha azóta sokkal nőiesebb lennél…
– Amíg kosaraztam, nagyon rövid volt a hajam, most növesztem. Attól tartottam, hogy fiús vagyok. Talán ezért is, ha csak tehetem, magas sarkú cipőben és szoknyában járok, nőiesen próbálok öltözködni. Megesett például, hogy egy professzorom, aki rendszeresen kijárt a mérkőzéseinkre, egyszer, amikor civilben, kiskosztümben mentem be hozzá az irodájába, elcsodálkozott: ha nem hallja az akcentusom, nem ismert volna meg. Sokan mondták már, hogy nagyon másképp festek a pályán és másként a civil életben.

– A magasságod miatt lettél irányító?
– Oda 176 centi nagyon szép. Az, hogy milyen poszton kezdtem játszani, az elsősorban mégsem ettől függött, már egész kis koromban, a személyiségem döntötte el. A csapattársaim gyakran mondták, amikor én a pályára léptem, dinamikusabban kosarazatunk, és nagyobb biztonságban érezték magukat. Így könnyebben szereztünk pontokat, gördülékenyebb lett a játék.

Fejben előtte járunk az amerikainak…

– Amerikában milyen eredményeket értél el a kosárlabdában?
– Mindkét suli ahová jártam, a Jefferson College és a Winthrop University is elsőligás volt. Az első két évben veretlenek voltunk a bajnokságban. (Előtte az iskolánk kosárcsapatát nem is regisztrálták.) Az első évben a Nationals-ben, ahol az USA tizenhat legjobb csapata mérkőzött meg egymással, hetedikek lettünk, a másodikban pedig ötödikek. 36 –3 volt a rekordunk. Ez rendkívül szép eredménynek számított, hiszen sok tehetséges játékosunk volt, ámbár inkább a csapatszellem dominált, mint hogy egy-két kiugró teljesítmény számított volna. Csúsztunk-másztunk a pályán, azért, hogy megfogjunk egymás labdáit. Minden játékosnak megvolt a maga szerepe, néha az, hogy a kispadról segítse a védekező csapattársakat.

– Mennyivel volt másabb kint kosarazni, mint itthon?
– Sokat erősödtem Amerikában, fizikálisan és mentálisan is, ebből a szempontból nagyon jót tett a kinti játék. Szívósabb lettem, megszoktam azt, ha valami nem megy, nem szabad megállni: kelj fel, küzdj és hajts, majd kijavítod!

– Más az ottani módszer?
– Először nagyon furcsa volt az edzési stílus, és maguknak az edzőknek is más a módszere. Mások az elvárások is, de aztán beleszoktam hamar. Muszáj volt, irányítóként az edző épített rám. Napi edzéseink sokszor három órásra is elnyúltak, belefért állóképesség-javítás, és utána még a technikai elemek és a taktika is következtek. Ez a koncentráció-képességünk nagyban javította. Hiszen sokszor a mérkőzéseken az utolsó percek döntenek. Ráadásul a meccselemzéseken az edzőnk kikérte a játékosok véleményét is, azokét is, akik az adott összecsapáson nem is léptek pályára. Ennek hatalmas csapatépítő szerepe volt.

– A női kosarasokat, bármilyen jó eredményeket is hoznak, kevésbé sztárolják…
– A fiúk fizikálisan is úgy vannak megteremetve, hogy szórakoztatóbb, látványosabb sportot képesek játszani, ők gyorsabbak és ruganyosabbak. Persze azért a nőknél is látni egy-két látványosabb meccset, például az NBI-ben, ott már vannak nagyon szép megoldások.

– Fura, hogy Amerikában is egyre több magyar lány kosarazik, ámbár úgy gondolnánk, ebben a sportban a feketék, és az amerikaiak a legjobbak?
– Való igaz, vannak lányok, akik genetikailag egyenesen a kosárlabdázásra vannak „megtervezve”, akik ruganyosabbak és gyorsabbak, de azért általánosítani nem lehet. Az európai játékosok viszont más stílust képviselnek. Állítom, technikailag, taktikailag, és kosárlabda-kultúra szempontjából is nagyon jó játékos-állományt termel ki Európa. Fejben előtte járunk az amerikainak. Egyébként bármilyen sport olyan, mint egy nagy cég: minél összetettebb egy csapat, annál színesebb a játék, ha jó a kohézió, akkor annál eredményesebb is…

– Szombathelyről indultál…
– Itt születtem, ámbár édesapám soproni, itt focizott a Haladásnál, majd testnevelő-tanár lett, először a Nagy Lajosban, később a Kanizsai Dorottya Gimnáziumban. Édesanyám pedig ide járt népművelő szakra, úgy ismerkedtek össze. Jelenleg a Helyőrségi Klub vezetője. Ő is sportolt, atletizált és kosarazott. Apám volt az első edzőm, ma is azt mondom, hogy az utánpótlás szakedzők közt az országban az egyik legjobb. Óriási türelme van a gyerekekhez. A Savaria BC fele az ő nevelése. Általánosba a Hámán Katóba jártam, nagyon szerettem ezt az iskolát, a mai napig úgy gondolok rá, hogy nagyon jó indítás volt ez nekem. Legelőször három évesen úszni jártam, atletizáltam, korcsolyáztam, csak később jött a kosár. Holt időkben persze sokat töltöttem a csarnokban is, ahol az apukám az edzéseket tartotta. Aztán nyolcadik után jött a Kanizsai, ahová egy évet jártam, utána kerültem Budapestre, a Tunsgramhoz. Kiskorom óta mindig a tanulás volt az első, bár tizenegy évesen már NBII-ben játszottam. Meg aztán, jut eszembe, kilenc évig hegedültem is…

– Jutott rá időd? Bírta a kezed?
– Laza csukló kell mind a kettőhöz. Akkor hagytam abba, amikor leigazoltam tizenöt évesen a Tunsgramhoz, választanom kellett. Ha beleférne az időmbe, most is szívesen gyakorolnék. Azonban már inkább csak lelkes rajongó vagyok, eljárok koncertekre, hangversenyekre, ez a mai napig megmaradt.

– Hogy kerültél 15 évesen Budapestre?
– Rögtön általános után hívtak, de a szüleim még nem engedtek. Azt mondták, az első évben nézzük meg, hogy megy a suli… Utána már én dönthettem, a szüleimnek egy kikötésük volt: 4,7 alá nem mehetett az átlagom. Napi két edzés, mellette rendesen jártam gimnáziumba. A kezdeti időszak volt a legnehezebb. Az ember aztán mindenbe belerázódik.

–Jutott időd a sporton és a tanuláson túl másra is?
– Az első két év nagy hajtás volt, utána lazult. Érettségi után bár felvettek a pécsi egyetem pszichológia szakára, mégis az ELTE nulladik évfolyamát választottam, mert közben Szolnokon is játszottam. Viszont az ELTE-n a sok elmélet, gyakorlat nélkül nagyon nem tetszett, így kerültem Sopronba. Volt egy nagyon jó barátnőm, aki ide járt, mesélt a suliról, és nagyon megtetszett. Átmentem szociálpedagógia szakra, és átigazoltam a Postáshoz.

– Nem bántad meg?
– Nem, én jobban szeretem azt, ha az ember tényszerűen foglalkozhat azokkal, akikről beszél. Már az első év után Köztársasági ösztöndíjat kaptam, mert kitűnő tanuló voltam. Jó volt a csapat is, és a szurkolókat is kedveltem. Egy évet töltöttem itt, aztán úgy volt, hogy leteszem a lantot, és az NBII-ben kosaraztam még egy évet. Aztán jött Amerika.

– Hogy sikerült kijutnod?
– Egy kinti magyar lány írta meg nekem, hogy az edzőnek, aki látott engem a Sopronban játszani, szüksége lenne egy jól küzdő irányítóra. Hamarjában meg is lett a vízumom, leigazoltak, aztán mehettem…

Profi szinten a kosárlabda is olyan, mint bármely állás

– Milyen eredményeidre vagy a legbüszkébb?
– Így idősebb fejjel már igazán arra, hogy elismert színvonalon kosaraztam, és mellette az iskoláimat úgy végeztem, hogy annak is meglett a gyümölcse. Tanulmányaim során kiemelkedő eredményeim miatt mindvégig különböző kitüntetésekben részesültem. Emellett talán még arra, hogy másodéves egyetemistaként az USA-ban én vezettem az „asziszt”, a meccsenkénti átlag gólpasszok rekordját. Ami átlagosan nyolc gólpasszt jelentett. Ráadásul egy hosszabbításos mérkőzésen egy tizenhatos gólpasszal meg is döntöttem egy 1992-es Nationals-rekordot.

– Mi motivált?
– Én mindig azon a bölcs mondáson élek, amit édesapám szokott emlegetni, hogy ha megengeded másoknak, hogy ők tegyenek boldoggá, akkor a kezükbe adod a boldogtalanságodat is.

– Emellett folyamatosan dolgoztál is…
– Valamiből el kellett tartanom magam. Kint Amerikában az ösztöndíjból fizették a lakást, mellette a megélhetéshez muszáj volt munkát vállalni. Humánerő-forrás menedzsmentnél voltam asszisztens. Aztán amikor végeztem az egyetemmel, egy nemzetközi cégnél marketingesként és logisztikusként dolgoztam.

– Közben arra is volt időd, hogy Magyarországon is megszerezd a diplomát…
– Sopronban a folytatáshoz a minisztériumból kaptam engedélyt, megmaradhattam nappali tagozatos, minden szemeszter után konzultálnom kellett a professzoraimmal.

– Úgy, hogy az egész tanévet kihagytad?
– Megmaradtam nappalisnak, amikor hazajöttem voltak a konzultációim és a vizsgáim. Évfolyamtársaim közül páran, akikkel jóban voltam, segítettek. Jegyzeteket kértem tőlük, és folyamatosan a kinti anyaggal együtt tanultam. Végül is a diplomámat 4,9-re csináltam, a szakdolgozatomat is egyből elfogadták.

– Amerikában mit tanultál?
– Üzletvitelt és menedzsmentet. A menedzsment először távol állt tőlem, alapvetően szociális és humán beállítottságú vagyok, de aztán arra gondoltam, hogy hosszú távon gyümölcsöző lehet a kettő végzettség kombinációja. Az első két év a Jefferson College-ben egy főiskola volt, utána átigazoltam egy egyetemre, a Winthrop Universityre, ahol be is fejeztem tanulmányaimat.

– Nem vonzott, hogy idővel profi kosaras légy? Miért hagytad abba Amerikában a játékot?
– Profi szinten a kosárlabda is olyan, mint bármely állás, minden attól függ, milyen játékosokra van szükség a piacon. Volt rá lehetőségem, mehettem volna Izraelbe, Németországba, Franciaországba, itthoni csapatoktól is kerestek. Viszont Amerikában volt még egy évem az egyetemen, ha leszerződöm, egy 17 ezer dolláros ösztöndíjtól esem el. Még abban az évben lejártam edzeni, hogy megmaradjon a kondim. El is mentem egy válogatóra, ahol voltunk vagy 150-en, ott kiválasztottak az első 15-20 játékos közé. Hívtak Franciaországba is, de nem mentem ki. Volt három térdszalag-műtétem, ami után még kilenc évig kosaraztam, 26-27 évesen már meggondolja az ember, mibe vág bele. Inkább nemzetközi cégnél kezdtem el dolgozni. Nem azért tanultam, hogy sutba dobjak mindent. A sport olyan, hogy az ember kifog egy rossz szezont, egy sérülést, és vége. Onnan visszajönni sokkal nehezebb, mint már egy megkezdett karriert folytatni.

Levezetésként jár le a Savaria BC edzéseire

– Miért jöttél mégis haza?
– Lejárt a vízumom. Hazajöttem nyárra, és úgy volt, hogy megyek is vissza augusztusban. Azonban addig totojáztak a vízumommal, hogy az ösztöndíjról, amim még megvolt, lecsúsztam. Most jelentkeztem a tavaszi félévre, úgy néz ki megkaptam, úgyhogy decemberben mehetek. Most mestervizsgára készülök, ahonnan már csupán két év a doktorátusi…

– Közben azért beugrottál a Savaria BC-be kosarazni?
– Már csak levezetésként járok le edzésekre. Két éve nem fogtam kosárlabdát a kezembe, úgyhogy furcsa volt újra kezdeni. Persze közben azért edzősködtem, tíz-tizenkét éves fiúkat tanítottam, de nem is akartam már nagyon játszani, mert úgy voltam vele, minek fájdítsam a szívem. Most mégis engedtem a csábításnak, kellett egy jó pár hét, amíg belerázódtam. Nekem Szalai Jani már 14 éves koromban is az edzőm volt, a felnőtt csapatnál, úgyhogy régről ismerjük egymást. Jó a hangulat, János is remek szakember. December közepén, amíg elmegyek innen, jó időtöltés ez nekem.

– Nem félsz, hogy újra elindul a lavina, leigazoltál, aztán…
– Nem, nekem már rendes kosárlabdacipőm is csak úgy van, hogy évekkel ezelőtt hordtam, újat nem vettem. Nem vagyok beragasztva sem. Nagyon tisztelem és becsülöm a profi sportolókat, de én már ennyi idősen is érzem a sérülések utózöngéjét. A vállam néha fáj, érzem a derekam…

– És az edzősködés?
– Nagyon tetszett, hálás dolog, de nem ezt tanultam. Kint Amerikában lehet azzal motiválni a kölyköket, hogy ha jó sportolók, akkor bejuthatnak az egyetemekre, és a tanulmányaikat is kifizetik, ugyanis ott a tandíj rengeteg pénzbe kerül. Ennyi idősen már a végzettségem adta szakmai karrierem is építeni.

– Itthon vagy kint?
– Nagyon szeretem Európát, itt érzem itthon magam. Jelenleg azt, amit keresek, ami mozgat, az USA-ban találom meg, de ez csak a mostani helyzet, később valószínűleg visszaköltözöm, ha nem is Magyarországra, de biztosan Európába. Álmom Spanyolország, Barcelona környéke. Én nem vagyok az, aki leborul Amerika előtt. Eredetileg nem is oda akartam menni, hanem Angliába készültem, egy ösztöndíjra. Aztán jött a kosárlabda, Amerikában fizették az egész tandíjamat, Angliába pedig csak a felét állták volna.

–Tehát most kosarazol utoljára csapatban…
– Ezen mosolygok is, mert innen a Savariából indultam, és itt is fejezem be.

– Suli után mit szeretnél?
– Szeretnék egy nemzetközi üzletkötő-menedzsment állást megcsípni, lehetőleg Európában…

Még nem találta meg az „igazit”

–Családot nem szeretnél?
– Dehogyis nem. Viszont jelenleg nehéz úgy fenntartani egy kapcsolatot, hogy pár hónapot itthon vagyok, aztán meg félévente látogatok csak haza. Még nem találtam meg a társamat, jobb várni, mint belefutni egy rossz kapcsolatba. A bátyámnak viszont két gyönyörű kisfia is van, szenzációsan jó fejek, ha csak tehetem, velük vagyok. Egyébként ő apám nyomdokain halad, a Kanizsaiban tanít és mellette edzősködik. Focizott Haladásban, kosárlabdázott a Falco-ifiben.

– Inkább egy amerikait képzelnél magad mellé, vagy egy magyar fiút?
– Azért még sokkal több jópofa és nagyon eredeti magyar sráccal találkoztam, mint amerikaival. Itt nőttem fel, azt szoktam meg, hogy a nőkkel udvariasak. Az amerikaiak mások, kint is vannak rendes srácok, de mindenki leginkább a karrierjének él. Én viszont rettentően családcentrikus vagyok.

– Mindig ilyen céltudatos vagy?
– Nekem is megvannak a kételyeim, mint mindenki másnak, de olyan neveltetésben részesültem, hogy amit csinálok, azért mindig vállalom a felelőséget, így csak magamra lehetek mérges. Én merek a dolgokért felelőséget vállalni, ahogy a pályán, úgy az életben is.

Sajnálom, hogy Szombathely ennyire leépült…

– Így átutazóként milyennek látod Szombathelyt?
– Megmondom őszintén, sajnálom, hogy ennyire leépült – fontos intézmények és központok kerültek el tőlünk – pedig nagyon szeretem ezt a várost. Szeretném, ha egy kicsit pezsgőbb lenne, határ menti város vagyunk, olyan sok minden jót lehetne itt csinálni.

– Eljársz itthon szórakozni?
–A csajokkal mindig megnézzük a számomra új helyeket, de nagyon nem járok az éjszakában. Jobbára csak mozizunk, vagy egy kávézóba ülünk be, beszélgetni. Viszont a csapatban, a Savaria BC-ben jó látni, hogy tehetségekben nincs hiány, nekem ez élményszámba megy.

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk, vagy küldjön róla fotót. Akár névtelenül, titkosított üzenetküldő rendszerünkön keresztül itt, vagy facebook messengeren ide kattintva. Esetleg emailben, itt: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

Sport