A szombathelyi Berzsenyi Könyvtár pár napja nem mindennapi könyvbemutatóra invitálta közönségét, egy elfeledetnek hitt könyv újrakiadását ünnepelni. A kötetet a szerző, dr. Kuntár Lajos (1913 -), mint keresztet, egy életen át hordozta. Csupán egy könyv, amely alig pár évet élt meg és már zúzdába került, 1945-ben betiltották, íróját vizsgálati fogságba vetették, évtizedekre megbélyegezték. A Véres Don a katasztrófa hatvanig évében, a 70. születésnapját ünneplő Vasi Szemle kiadásában jelent meg.
Ritka bensőséges könyvbemutatónak lehettünk részesei, amelyen még a hivatalos közeg sem volt annyira hivatalos. Ahová eljöttek a még élő bajtársak, és Kuntár Lajos tisztelői is. Az író-olvasótalálkozót a jelen kiadvány szerkesztője, dr Gyurácz Ferenc, majd a támogatók sorából Markó Péter, a Vas megyei közgyűlés elnöke, továbbá Tóth Péter főiskolai tanár méltatta. Eztán Lajos bácsi vette át a szót, aki miután hatvan évvel ezelőtt papírra rótt soraiból egy részt felolvasott, mesélni kezdett. Néha a padsorok közé pislantott, üdvözölte ismerőseit, majd folytatta tovább. Máskor jelenlévő bajtársát kérte meg arra, hátha jobban emlékszik, meséljen tovább. Látják, nevetett Lajos bácsi, nem véletlenül írtam a könyvben épp róla, jegyezte meg, hogy mindig mosolyog...
Haditudósító, fogoly, újságíró, polihisztor
A csörötneki születésű író, újságíró, népművelő és könyvtáros 1942-43-ban a 2. Honvéd hadsereg soraiban mind haditudósító teljesített szolgálatot. Harctéri riportjaiból állt össze a könyv, amely még 1943-ban jelent meg Budapesten, a neves író, vitéz Somogyváry Gyula előszavával. Lajos bácsi és a Véres Don kálváriája 1945 szeptemberében indult, amikor a rendőrség politikai osztálya letartóztatta. Harminc napos elzárás után, terhelő adatok híján azonban szabadon engedték.
Eztán az Új Vasvármegyénél, a Szociáldemokrata Párt lapjánál folytatta újságírói munkáját. A két munkáspárt egyesülésekor megszűnt az újság, Lajos bácsi a kisgazdák Nyugati Kis Újság című lapjához került, ahol egészen 1949-ig dolgozhatott. Miután a Kommunista Párt egyeduralomra tört Lajos bácsi a kéményseprő vállalathoz, gépírói munkakörbe került. Később, az ötvenes évek közepén a megyei könyvtárban, majd a Vas megyei Népművelési Tanácsadó vezetőjeként dolgozott.
Érdemeit nehéz lenne most mind felsorolni, de például tevékenyen részt vett abban, hogy az akkori szombathelyi tanítóképző főiskolán beindulhasson a könyvtár-népművelés szak. A Vas Megyei Pedagógiai Intézet munkatársaként a hetvenes évek végén nyugdíjazzák. Munkássága szerteágazó, néprajzi gyűjtéseket, helytörténeti kiadványokat szerkesztett és írt. A Vasi Szemlében és az Életünkben, később a megyei napilapban is rendszeresen publikált.
Egykori tüzérek, honvédek, mára hetvenes bácsikák nyújtották eztán szólásra kezüket, beszélték el saját Don-kanyarban átélt históriájukat. Hatvan év, és mennyi ki nem beszélt fájdalom, megaláztatás, szenvedés...
Sorolták, napra pontosan, ki hol és mikor melyik alakultnál harcolt, mely csatákban vett részt, miképpen sikerült akkor, azon a télen, a mínusz harminc-negyven fokos pokolból megmenekülnie. Hihetetlen, mai is eleven a kép, valóban mindannyian a halál torkából szabadultak. Huszonévesen, étlen-szomjan méteres hóban gyalog gázolva, ellenségtől rettegve, több száz kilométeren keresztül menekültek. Aki leült, megfagyott, a hómezőkön ezernyi hulla... Borzalom.
A folyosóról egy idősebb férfi szaladt be, a túlélőkhöz fordult, hátha valaki még emlékszik édesapjára. Nem járt szerencsével, a névre senki sem emlékezett már. Akkor ott, közölte később egy férfi, akinek szintén az édesapja a Don mentén halt hősi halált, a magyar férfiak színe-java, majd nyolcvanezren veszett oda.
A felszólalók között többen Lajos bácsi könyvét méltatták, elmesélték, miként került a negyvenes években kezükbe, miként rejtegették, őrizgették a Véres Dont. Mennyit jelentett számukra, abban az időben, amikor sem gyászolni, sem az elhunytakból megemlékezni nem volt szabad. Többen kiemelték, végre egy könyv, amely méltó emléket állít a honvédeknek, amely szól a magyar katonák példás helytállásáról, és arról, hogy az áldozatok között valóban hősök is voltak, akik bátran, a többiekért, a hazáért áldozták fiatal életük.
Hatvan év, ennyi idő telt el a könyv újramegjelenéséig. Merő véletlen, ám két nap híján pontosan ennyi évtized választ el Kuntár Lajostól. A szerző amikor a Véres Dont megjárta pontosan annyi idős volt, mint most hatvan évvel fiatalabb olvasója...
Való igaz, nekünk fiatalabb olvasóknak a doni katasztrófa már csak történelem, annak is a zavarosabb, nehezen megérhetőbb, átélhetőbb korszakából. Igaz, szinte nincs olyan magyar család, így a miénk sem kivétel, amely legalább egy doni áldozat emlékét ne őrizné.
A Véres Dont nem lehet nem szubjektíven olvasni, nehéz laikusként megítélni, hiányzik a történész, a szemtanú ismerete. Róla csak annyit mondható, olvasmányos, valóban mentes a durva propagandastílustól és a szélsőséges elfogultságoktól. Jó stílusú, korrekt munka, ahogy a korszak szakavatott történésze, Szakály Sándor is jellemezte.
A lírai színezetű, hazafiságot és hősiességet megéneklő sorokkal azonban olykor már túlontúl patetikusnak érezzük. A csaták pontos leírásait így térkép, magyarázatok nélkül sokszor nehéz hova rakni, követni. Így számunkra a riportkötet csupán a tragédia sajátos, töredékes krónikája marad. Ám kétségtelen, sok érdekességet rejt magában.
