Felnőtt ember még csak elvan kínai cuccokban, de a gyerek más. Mondják, különösen a lábbelire kell kezdettől fogva fokozott figyelmet fordítani. A magas minőségű anyagok, a cipőgyártásban szerzett évtizedes tapasztalat igazán kiváló és tartós terméket eredményez, amelynek már a puszta megvásárlásához is gratulálni illik. Célszerű tehát bevezetni inkább néhány megszorító intézkedést a családi gazdaságban, s pár hónap elteltével már olvashatod is a köszöntőt, amelyben megnyugtatnak, hogy jól választottál, a kölyök lába nem fog deformálódni, meg ilyesmik.
A gyerek arcán persze a legkisebb boldogság sem tükröződött, amikor a tanévzárón a tökéletes kivitelezésnek köszönhetően nemes anyagok ölelték körül örökké szutykos lábfejét. Az sem hozta különösebben lázba, hogy magyar terméket visel, vagy legalábbis idehaza előállítottat. A gyártó háza tájáról az utóbbi időben érkező rossz hírek meg végképp nem érdekelték.
A szünidőből eltelt heteket aztán leginkább vízben, vagy ha az már partra vetette, tornacipőben töltötte. Ezért volt meglepő, amikor alig hat hét elteltével, néhány alkalommal történő viseletet követően a talp fáradt mosollyal búcsút mondott a felsőrésznek s a szandál megadta magát. Hogy az évtizedes tapasztalat, a tökéletes megmunkálás, vagy épp a magas színvonalat képviselő anyagok rovására írandó-e a tragikus esemény, értelmetlen mérlegelni. Hiba bárhol, bármikor becsúszhat. Család az autóba, irány a bolt. Cserélünk.
Valahogy már az eladó szomorú, kissé melankolikus testtartása elárulta, itt nem fog minden simán menni. A szakadt lábbeliről szóló történet meghallgatását követően a tömör hír ennyi: cserére nincs lehetőség. Anyám szerint a türelem és a jó modor egyike a legfontosabb erényeknek. Így aztán száznál meg sem álltam, s csak száztíznél böktem ki: miért? Szinte azonnal érkezett a válasz: nincs mire. E háromszavas természetességével olyannyira mellbevágott, hogy zavaromban végigfuttattam tekintetem a vevőktől érintetlenül hagyott eladótér gyermekcipő részlegén. Egyetlen szandál árválkodott, a szükségesnél körülbelül öt számmal kisebb méretben.
Ezúttal már kilencvennél kiböktem: miért? A válasz most sem késett: vége a szezonnak. Július vége felé járunk. A legnagyobb szandálnyúzó-koptató időben.
Az asszony szerint ezen a napon a halak, természetükkel ellentétben, ugyancsak robbanékonyak. Én azonban ennek ellenére adtam még egy esélyt, igaz, már csak húszig jutottam: miért? Végre bővített mondat hagyta el az eladónő húsos ajkait: drágák a szandálok, úgyse venné meg őket senki, ezért nem is rendelünk.
Nem akarván fitogtatni izmosnak éppen nem mondható vásárlóerőmet - meg aztán épp egy drágának mondott szandál cseréjéről volt éppen szó -, gondoltam, verbális adakozását én is egy bővített mondattal viszonzom, de a gyerek, meg az asszony ekkor már húzott kifelé az üzletből. Elhaló hangon még annyit hörögtem, hogy miért megy tönkre, ha drága, s miért drága, ha tönkremegy, aztán egy közeli padra rogyva azt kezdtem mérlegelni, kössek-e magor metódus szerint sarut a gyerek lábára, vagy vessem magam a globalizált fogyasztói társadalom karmai közé s egyszer s mindenkorra fordítsak hátat a magyar cipőiparnak és irány a legközelebbi uniós nagyváros. De talán ott is vége a szezonnak.
Nem volt. A gyerek ugyan ideges lett, amikor a huszonötödik féle szandált kellett felpróbálnia, de egy idióta beyblade, meg a teli has (menü 1 ) megnyugtatta. Legyűrt minket a rontó totálglobál, meg a kombiangebot.
