Fergeteges elánnal kerekítették a segget a fresh & funky új változatnak. A kudarc szóra túlérzékeny hollywoodi hype-gépezet zihálása érthető: az ígéretes remake még a Titanicnál is több pénzt, 207 millió dollárt emésztett fel, Jackson pedig díjnyertes vérprofikkal vette körül magát.
Csak hogy egyet említsünk, aki ráadásul mindössze háttérember: a morózus filmzene ahhoz a James Newton Howardhoz kötődik, aki sokoldalú kollaborációi (Ringo Starr, Earth Wind & Fire, Barbra Streisand, Elton John néhány a rengetegből) mellett eddig olyan filmeket festett alá, mint a Hatodik Érzék, Az Ördög Ügyvédje, a Jelek, a Pretty Woman vagy a Batman Begins.
Fergeteges forgatás on Skull Island
A sztorilájn nem tér le arról az 1933-as vágányról, ami kulcsjeleneteivel legfőképpen a duplafedelű repülőgépek támadásával, amint főmajmunk az Empire State Building tetején próbál dűlőre jutni velük lett halhatatlan, és sütötte bele magát a népszerű kultúra tudatába. Jackson tiszteletben tartotta az eredeti történetet, ami azzal veszi kezdetét, hogy a kabarészínésznő Ann Darrow (Naomi Watts) a szívéhez nőtt teátrum bezárásával (Gazdasági Világválságot írunk, na) elesik egyetlen kenyérkereseti lehetőségétől, az emberek szórakoztatásától.
Reményvesztettségében sorsfordító döntésre kényszerül: belevág egy hajón játszódó filmes kalandba, ám sem ő, sem a legényzet nem sejti, hogy a kétes hírű Carl Denham (Jack Black) filmrendezőt eszelős terv hajtja eljutni a Koponya Szigetre, ahonnan a legendák szerint még senki nem tért vissza (Peter Jackson saját bevallása szerint nem akarta hitvány, gonosz alaknak bemutatni a szenvedélyes showmant, inkább egy olyasvalakinek, aki ugyan nem rossz ember, de lázas eltökéltségében rossz döntéseket hoz. (Tény, hogy azért hobbiból elkúrja egy tucat ember nyaralását).
Carl a világrengető felfedezés és a vele járó milliók reményében a hajó teljes legénységét a veszedelmes fátum felé sodorja, ám rövidesen valamennyien a tápláléklánc legalján találják magukat, galandférgek és hátakra tapadó mutáns darazsak, egyúttal Jurassic Parkból szakajtott szauruszok gyűrűjében. Ja, ha nem mondtam volna még (és átkötésnek sem lesz utolsó a pöcsnélküli szőrös óriás bemutatásához), Jack Driscoll karaktere (Adrien Brody) azért letér egy még engedélyezhető mellékvágányra: a korai moziban vakmerő tengerész volt, most New York-i drámaíróvá lett, kinek arcát világfájdalom gyűri. Az ő forgatókönyvét alapul véve készül Carl filmje, és ő lesz az, aki egy tülkölő taxival kergetteti meg magát a majmok ingerült királyával.
Ahogy azt olvasni lehetett imitt s amott, a rendező feltett szándéka volt, hogy a Kongot ne egy ostoba szörnyetegnek ábrázolják, hanem ténylegesen egy ezüsthátú gorillaként, aki a természet szabályozása folytán a világnak ezen eldugott sarkában huszonöt láb magasra és négyezer kilósra sikeredett (de azért jégen csúszkálni lehetőleg még tudjon).
Digitális megmunkálásán két teljes éven át fáradozott az ekkektstáb, amihez végül az az Andy Serkis kölcsönözte a mozdulatokat, aki a csúszó-mászó Gollumot is alakította a Gyűrűk Urában.
Kongot úgy képzeltük el, mint fajtájának utolsó élő példányát. Volt apja, anyja és testvérei, de ők mind halottak; talán a legmagányosabb teremtmény, amit valaha is el tudtunk képzelni. Minden áldott nap könyörtelen dinoszauruszok ellenében harcol a túlélésért, ezért korábbi ütközetek sebhelyeit viseli magán. Úgy gondolom, 100-120 éves lehet történetünk kezdetén, és soha nem érezte együttérzésnek még egy morzsáját sem bármilyen más élőlény irányában. Brutális életet élt öntötte elképzeléseit szavakba Peter Jackson.
A brutális kolosszus pedig ugrik és tarol: nem kímél T-Rex állkapcsot és Broadway ülőgarnitúrát, egyedül csak szíve választott szőkeségét, Annt. Akinek fel volt adva a magas labda, hiszen a feltörő életösztöntől a búskomorságig emóciók széles skáláján kellett lavíroznia. A film eredeti hősnőjével, Fray Way-jel összehozott találkán azonban szárba szökkent elhivatottsága, miután Fray az este legvégén a fülébe súgta: Ann Darrow jó kezekben van. A koros dívát is bevonták volna a filmbe pár képsor erejéig, egészségi állapotának gyors hanyatlása azonban ezt nem tette lehetővé, és 2004 augusztusában távozott az élők sorából.
Kritikus tömegek
De kiváló szereplőgárda ide, effektmágusok oda, a rendező személyének kizárhatatlan ténye és az alkotás felett üdvrivalgó kritikusok (lásd a hivatalos honlapon az olyan sorokat, mint amilyen az eposz, amire egész évben vártunk) eleve megjósolhatóvá tették, hogy a megvezetettség látszatát elkerülendő, sokan gyanakvóan összehúzott szemöldök alól kémlelik majd végig a filmet, esélyt sem adva maguknak az ifjonti átélésre, viszont azzal az értékítélettel távozva, hogy a film legfeljebb középszerű státuszra formálhat jogot.
A Konggal foglalkozó internetes fórumokat szemügyre véve a szájbarágott dicsfény ténylegesen azt eredményezte, hogy a moziközönség legtudatosabb magva a hozsannázó hollywoodi tömjénfüst nyomása alatt kezdte gyengének érezni magát, így hát autonóm személyiségük igazolására, úgy is mint nép kontra hatalom, nekiláttak belekötni egyes aspektusokba.
Jóval életképesebbnek tűnik persze a bírálatok azon csoportja, ami a film lefolyását szurkálja meg: többet lehetett volna bíbelődni az izgalom-megnyugvás hullámok beszabályozásával, hiszen időt sem hagynak nekünk visszasüppedni a moziszékbe, hogy végtére is legyen honnan újból felajzani az adrenalint, máris jön az újabb akció, a szívkalapálás idővel normális fiziológiai jelenséggé válik.
De bármennyire is sejtjük, hogy Carl kezéből mindjárt kikapja a térképet a tengeri fuvallat, vagy töprengünk el azon, hogy egy érzékeny lelkű nő miért is nem kap sokkot elsőre egy szőrös monstrum bőgésétől, a film tökéletesen betölti szórakoztató funkcióját, ráadásul jól maga alá is temet, ha hagyjuk. És miért ne hagynánk?
