Halottak napja előtti csendes órák. Minden kicsit szürreális, a moziban leszanált kárpitok és fotelek, bennük fázósan kuporgó kétszáz-háromszáz kucsmás kabátos ember, és a vásznat takaró, még az átkosban kirojtosodott méretes vörös függöny. Előtte, a dohányzóasztal mögött egy nagydarab ember, az evangelizáló professzor, felállva, kicsit előredőlve hirdet igét szeretetről, hazáról, Istenről, úgy, ahogy azt ritkán és kevesek teszik, átütő erővel, nagyon mélyről, szívből és hittel. Szürreális és mély az este is, mindenki figyel, Papp gyűlölet helyett szeretetről beszél. Nyoma sincs a kötélosztogatós, magyarkodó-mellveregetős, kiosztós komcsizós hangulatnak, a Viktor-istenítő, könnytől csillogó szemű sirámoknak. Egy igazi keresztény este ez…
Jó magyaros fizimiskával, nem mindennapi kisugárzással…
Dús, ősz, vállig érő hajában keresztben egy pánt (ettől olyan krisztusi), tömött bajusz, és sötét, sűrű szövetű öltöny… Nevet – meséli, betegei gyakran mondják: Doktor úr, magának olyan jó magyaros fizimiskája van! Magyaros, igen – mosolyog – sváb, szerb, bosnyák vértől, mint a Zrínyieknek, a Hunyadiaknak és a Nobel-díjasainknak. Majd folytatja, valahogy így: „Nem én választottam vallásomat, sem magyarságomat…. Nem én döntöttem, kaptam. Minden vallásban és népben hiszek, de hiszek abban is, hogy ahová születtünk, ott van dolgunk. Nem válogathatjuk meg őseinket, voltak köztük dicsők és rosszul cselekvők, nem a mi dolgunk pálcát törni felettük, mindannyian egyaránt őseink voltak, tisztelnünk kell hát őket.” Mindannyian azt a feladatot kapjuk, hogy jobbítsunk önmagunkon! – teszi hozzá végül.
Emlékszem, Papp professzor pár éve még a közeli megyeszékhelyen, Zalaegerszegen praktizált. Az ottani kórház szívsebészeti osztályának létrehozójáról legendák keringtek, a város egy emberként tisztelte. Beszélték, nem mindennapi személyiség, sokan hozzátették „olyan igaz magyar ember.” Kezének ügyességéről ódákat zengtek. Többen mesélték, Ő volt az egyetlen, aki az ottani kórházban hálapénzt soha sem fogadott el, és a hozzátartozókkal különös figyelemmel bánt: ha baj volt, addig nem tágított, míg meg nem nyugtatta a családot. Akkoriban hollófekete haja volt, nagy bajusszal. Pár éve aztán messzebbre, Pécsre költözött, már nem hallhattunk annyit felőle…
A szívsebész beszél, gyűlölet helyett valóban a szeretetről
Politikai szólamokba még véletlenül sem bocsátkozik, bár Ő is Istenről, Hazáról és Családról prédikál, csak valahogy nagyon másként, mint ahogy azt szlogen-politikusainktól megszoktuk. Hitelesen, szeretettel, szívből fogalmaz. Okít, egy rossz szó nélkül… „Az árkokat nem egymás között kell keresnünk. Az árkok bennünk, a saját lelkünkben vannak, amiket nem egymás hullájával kell betemetnünk…”– mondja egy helyütt, és mi bólogatunk.
Magyarkodik, bökné rá a liberbolsi érzület, de nem mond mást, csak annyit, a magyar nem gonosz nép. Nincs bűnös nemzet sem. Nem pufogtat a levegőbe globalizációs ellenszólamokat, a romlottságról költőien szól, majd hozzáteszi, örülhetünk, mert ahol nagy a nyomorúság, ott közel a segítség! Nem nevesít, skatulyáz, osztályoz, nem fest falra ördögöt. Inkább bíztat: nem vagyunk alábbvalók, nyissuk ki a térképet, és meglátjuk, Európa közepén vagyunk! Röpke leltárt is készít, mi mindenben jók a magyarok. Mítoszokat éltet, de kihangsúlyozza, nem azt mondja, hogy a magyarok jobbak bárkinél, csak azt, nincs miért szégyenkeznünk. Milyen kincseink vannak? Számba veszi. A magyar nyelv – állítja – ősi, az agyközpont azon részét fejleszti, amely a kreativitást erősíti, ez a magyarok titka. Ezért sok a magyar(ul beszélő) tálentum…Elmesélték unokájuknak? – kérdezi, hogy egyebek mellett a golyóstoll, a számítógép, a váltóáram, a helikopter, a gyufa mind magyar találmány?
Tanuljunk a zsidóktól!!!
A zsidók titka – osztja meg velünk a szívsebész – hogy nem hamísították meg, hanem továbbadták történelmüket. Vigyáznak rá, csak a kézzel másolt, hibátlan tórát fogadják el. Tanuljunk a zsidóktól! – int – Nem szabad megmásítani a történelmet! Hogy lehet irányt találni? – kérdezi eztán. A válasz: krisztusi szeretettel és megbocsátással, majd újra a magyarság kérdésére tér vissza: „Én csak arról mondhatok le, amit én szereztem meg, ezért a Nagy Magyarország eszméjéről nem mondhatunk le, mert azt Isten a mi őseinknek adta.” Megint csak int, tanuljunk a zsidóktól, akik kétezer éven át minden alkalommal úgy köszöntek el egymástól: Találkozunk Izraelben! Még a legnehezebb időkben, a gázkamrák előtt sem feledték a mondatot… És lám – teszi hozzá – melyikük hitte volna, hogy pár év és megvalósul. Ezért, ha hinnénk, nekünk magyaroknak is úgy kellene elbúcsúznunk egymástól: találkozunk a Nagy Magyarországban! „Ha most elkezdenénk, még lenne rá 1999 évünk…” – nevet.
Miért mentem ki Irakba? És miért jöttem haza…
Elítéli az erőszak, így a terrorizmus minden formáját. A lelkiismerete most azt diktálta, Irakba kellett mennie: „megéltem 55 évet, soha nem jutott eszembe, akárhány háború híréről hallottam, hogy kimenjek és tiltakozzam. Most sem tudom, mi volt az, ami megszólított, csak azt, mennem kellett… 600 ezer magyar zsidót hagytunk elpusztulni… Mit tettünk? Most mit tehetünk? – kérdezi, majd részletesen elmeséli iraki zarándoklatát. Ott kint Bagdadban –meséli – mindenki úgy tudta, mi magyarok háborút viselünk ellenük. Ki adott felhatalmazást arra, hogy 3,2 milliárd mohamedán haragját kiváltsuk? Ki akarja, hogy harmincezer ártatlan civil, gyermek és asszony vére száradjon lelkünkön?
Saját pénzből, orvosként utazott ki
A civil lakosságon szeretett volna segíteni, csakhogy a bagdadi szállodán kívülre nem léphetett. Kémnek állították be, nem mozdulhatott, nem volt papírja… Szerencséje volt, hogy egyáltalán egészségben visszatérhetett. (Sokat köszönhet az araboknak, akik a hazajutásában leginkább segítségére voltak.) Hazajött, kint semmit sem tehet, nem akart ő meghalni, itthon várta a családja, és a betegei…
Amikor a háború kitört, írt egy levelet a Pápának, hívta Irakba… Biztos nem olvasta –mosolyog – de most is úgy gondolja, ha a Pápa annak idején odaáll Auschwitzban a gázkamrák ajtaja elé, nem halt volna meg annyi ember. És ha most Irakban is a fegyverek elé áll…
Vigyünk magunkkal eggyel több gyertyát…
Ha temetőbe látogatunk, mindenki vigyen magával eggyel több gyertyát, hogy ne csak a halottakért, a legádázabb ellenségeiért is meggyújthasson egyet! Majd egy kérdésre válaszolva még elmondja, az abortuszt gyilkosságnak tartja: az elmúlt negyven évben hatmillió leendő kis magyar életet nem engedtünk világra jönni… Az élet – fogalmaz – isten ajándéka, a kezdet és a vég az Ő privilégiuma, az ember belátása szerint csak a két végpont között hajózhat…
