München - Alacsonyfeszültség

„A pénz nem számít nekünk. A saját életünk sem” – így ismert a válasz, amit a palesztín terroristák adtak az 1972-es müncheni olimpiai faluból, a helyzet magaslatán egyetlen másodpercig sem álldogáló német hatóságok tárgyalási kísérleteire. A válságkezelés végzetes dilettantizmusa a túszul ejtett tizenegy sportoló halálához vezetett, az izraeli védelem részéről pedig ahhoz az elhatározáshoz, hogy szemet szemért alapon egyenként felderítik és leölik a merénylet mögött állókat.

A választás az épp apukának készülő Avner Kaufmannra, Golda Meir miniszterelnök asszony korábbi Moszad-os testőrére esik, aki eleinte csak kamillázik a terv hallatán.
Hogy még saját földijeik elől is elvarrják a szálakat, hivatalosan szerződést bontanak vele és megszüntetik társadalombiztosítását. Földönfutóvá teszik, mindössze egy névlistát kap, és folyamatos anyagi utánpótlást egy bankfiók fémdobozában. Meg egy négyesfogatot zsidó ügynökökből, akik mindannyian egy-egy speciális munkakörben mozognak otthonosan, legyen az bombabütykölés vagy hullaeltakarítás. A csapat szerte Európában kezd likvidálgatni.

Közel vagyunk, s mégis oly távol
Spielberg ebből a tényeken alapuló origóból indul útjára, amelyen a politikai kiegyensúlyozottság magára erőltetett igénye egyre több verítéket bocsát homlokára: amit az első egy órában még rávezetésnek hiszünk, a következő kettőben már inkább kelletlen tartózkodásnak. Hiába peregnek az orrunk előtt az események (ha úgy vesszük, hát tényleg, hisezn a film nagy részét Budapesten forgatták) , mégis távolinak érezzük őket: folyik a tűzharc, majdnem felrobban egy kislány, de nem markolunk a karfába. pedig A kukoricaillat élénk jelenléte is vészjelez, hogy az agynak nem sikerült kikapcsolnia a külvilág ingereit.

Ha nem is akciók garmadát várnánk, akkor legalább több, pszichés húron rezonáló feszültséget. Többet és hatásosabbat. Jó iránynak kezd tűnni például az, amikor a főhős azon lamentál – miután a terrorvezérek halálba küldése után a megtorlásokat amazok újonnan visszatorolni kívánják –, hogy vajon nem válnak-e ők is ugyanolyan szívtelen gyilkosokká; vagy amikor az elégtétel értelme kérdőjeleződik meg azzal, hogy úgyis újabb és erősebb sejtek lépnek a régiek helyébe. Ehelyett inkább egy jelentéktelen holland bérgyilkosnő kilyuggatásával kell törődnünk.

Indiszponált rendezőóriás
Akadnak még kérdések. Nem tudjuk meg például, miért egy gyakorlattal alig rendelkező titkosügynök lesz a küldetés vezetője, aki még a pisztolyát is alig tudja előkotorni. Elhangzik az is, hogy könnyű lesz megtalálni a célpontokat, azért a szőttest annál bonyolultabbnak gondoltuk volna, hogy bejön a képbe egy ravaszdi francia fejvadász-nyomozó, aki egy kis maffiaízt csempészve a kockák közé szépen mindegyiküket megtalálja emberünknek – természetesen masszív dollárszázezrekért.

A művésziesség celofánján átüt a szürke enerváltság, mintha lányos zavarában megtöpörödött volna a rendezőóriás. Oké, nyilván kényes kérdés a zsidó-palesztín: az egyetemes álláspont a világban momentán Izrael állam létjogosultságának elismerése, és aki kibillenni merészel ebből, hamar támadásoknak teszi ki magát. Sőt, aki nem foglal állást mellettük világosan, az is. Spielberg mintha ez utóbbit vállalta volna fel: azaz vizsgáljuk meg a másik oldal indokait. A zsidó származású, ám közismerten radikális forgatókönyvíró, Tony Kushner ennél messzebb ment: számolatlan interjúban minősítette Izrael megalapítását elbaltázott lépésnek.

A Fekete Szeptember egyik tagjával folytatott, zavartalanul lefolyó, mégis zaklatott párbeszéd – amelyben a terrorista könnybe lábadva taglalja a zsidő főszereplőnek, hogy „a haza minden” – például egyike a konzervatív zsidó körökben nem kis zúgolódást kiváltó jeleneteknek. Spielberg egy szemernyit valóban betekintést enged a gépkarabélyok és fejre csavart törülközők mögött búvó érzelemvilágba, csakhogy ezt, és még sok minden mást valahogyan elő is kéne adni. De semmiképpen nem ilyen határozatlanul.