A három András értelmiségi mód diskurál. A téma a mai magyar média, ami most egyet jelent a televíziózással, mintha más médium nem is létezne. A három médiaszakértőtől katedrákat döngető újdonságra, vagy nagy vitára ne számítsunk: egy hajóban eveznek, most ellenszél nélkül. Közösen fitymálódnak, nekünk pedig jólesik, ahogy győzikéznek és mónikáznak. Alapjaiban kellemes ez az akolmeleg, a közönség is láthatóan minden pillanatát élvezi a beszélgetésnek.
Igaz, a hely nem éppen a legmegfelelőbb efféle kerekasztal-beszélgetésekhez, a megosztott térben az előadók hol ide, hol oda pislognak, nehéz kétfelé kontaktust építgetni.
A beszélgetés valahol onnan indul, hogy Murai András, aki magára vállalja a konferanszié szerepét, megkérdezi Kepestől: miért a neve mellett a független jelző? Hisz legutóbbi műsora, a Világfalu nem a közszolgálati csatornán futott. Azért, magyarázza Kepes, mert semmilyen szerződés nem köti sehová. Oda dolgozik, ahol szabad kezet kap.
Eztán a nézettségi mutatókkal ismerkedünk, döbbenet, az átlagos magyar Kepes adatai szerint 4,5 órát bambulja a tv-t. Naponta. Vágvölgyi András szerint ez azért erős túlzás lehet. Majd elmeséli, ő például háttértévéző, főként a zenei csatornákat hallgatja. Kepes saját bevallása szerint viszont napokig képes nem bekapcsolni a készüléket: Nem elég nem nézni, sokkal jobb, ha nincs otthon az ember. Majd nosztalgiázik, megidézi a gyermekkorát, amikor nővérével esténként rádiójátékokat vagy színházi közvetítéseket hallgattak. Kreatívabb élmény volt vallja. Jól meg lehet lenni tv nélkül, hangsúlyozza újra: a kommunizmus legnagyobb haszna volt, hogy hétfőnként nem sugároztak. Akkor végre összejött a család. Amikor Amerikában elmesélte, hogy volt egy adásmentes nap, nem akartak hinni neki, majd hozzátették: Istenem, de szép lehet. Kepes azért bevallja, a felesége szokott tévézni, leginkább az olasz tv-csatornákat böngészi, azok szórakoztatóbbak.
Nemes versengés este nyolckor: szűkkeblűek a bögyösökkel szemben
A tévézési szokások kapcsán Murai András is megosztotta velünk egy negatív élményét. Legidősebb lánya, aki elsős kisiskolás, mindenáron szerette volna megnézni a Csaó, Darwint, merthogy az iskolában mindenki arról beszél. Nagy nehezen beadta a derekát, leült hát az egész család a tévé elé, a négy- és kétéves kishúgok is csatlakoztak a programhoz. Aznap épp a kismellű és nagymellű nők versenyeztek egymással. Képzelhetjük a folytatást
Kepes szerint színvonalban a közszolgálati csatorna szórakoztató műsorai sem különbek ezeknél. Az effajta közszolgálati műsorok és a kereskedelmi csatornákon futó gagyik között csak annyi a különbség, hogy a kereskedelmit többen nézik. Épp ezért vállalja Kepes, hogy műsorai kereskedelmi csatornán fussanak, hiszen ott még éjfél után is több a néző, mint főműsoridőben a közszolgálatin.
Kepes ars poeticája a színvonalas szórakoztatás
Kepes András a tévések közt magát kiváltságos helyzetűnek tartja: Bezzeg vagyok. Aki van, csak kevesebben nézik. Preztízsből adnak számára műsoridőt. Például maga az RTL is meglepődött azon, hogy a Világfalu mennyire népszerű lett, adásonként hét-nyolcszázezren kísérték figyelemmel. Ámbár hol van ez attól, hogy a Győzikére 2,2 millióan, a Barátok köztre pedig naponta majd 2,1 millióan kíváncsiak.
Kepes ars poeticája a színvonalas szórakoztatás. Szerinte úgy kell tv-műsorokat készíteni, ahogy a latin-amerikai írók regényeiket írják, ott a Száz év magány kiérdemelten Nobel-díjas, és a tizenévesek is élvezettel olvassák. Persze nem szeretné, ha ez lenne a kötelező mérce, szükség van rétegműfajokra is.
Kepes szerint, Freudot idézve, nagy dolog a távíró, még nagyobb a drót nélküli távíró, de a legnagyobb mégis az, hogy két ember szót tud érteni egymással. Tévésként is ezt tartja szem előtt, különböző kulturális háttérrel, szociális környezetből érkezőkkel kíván beszélgetni, erről szólt a Desszert és a Világfalu is
A Nagy vitát össze se lehet mérni a Mónika vagy a Balázs show-val
A következő nagy és kimeríthetetlen téma a talkshow-k világa. Vágvölgyi szerint lehet ezt a műfajt értelmesen is csinálni, ott a közszolgálatin a Nagy vita, amit össze sem lehet mérni a Mónika vagy a Balázs show-val.
Murai András megemlíti, a gagyi tömegszórakoztató műsorokkal mostanság mintha az értelmiség és az elemzők is megengedőbbek volnának, a kultúrpesszimista attitűd oldódni látszik. Nem söprik le egyből az asztalról, hanem azt keresik, miért is nézi őket 2 millió ember.
A Mónika show antidemokratikus párbeszédekből áll
Kepes szerint ezen elemzők ezen műsorokat igen rosszul ítélik meg. Nem merik kimondani, hogy ez bizony vacak. Olyan pozitívumokat keresnek és találnak bennük, amelyek nincsenek. Amerikában a műfaj hajnalán még valóban voltak a talkshow-nak értékei, olyan témákat tettek a közbeszéd tárgyává, mint a másság, a kisebbségek. A hazai médiakritikusok is ezeket próbálják belelátni a Balázs és Mónika show-ba, csakhogy ezen műsorok nem erről szólnak, még ha tematikailag felfedezhető is bennük a téma
A Mónika show például Kepes szerint kifejezetten antidemokratikus. Elemzésbe kezd: nézzük csak az elejét, ahogy a műsorvezető bevonul, sztárként ünneplik, illegeti-billegeti magát, dicsfény övezi. Bevonul a riportalany, az IQ-ja nullához közelít, a debilitás határán, nagyestélyiben, flitteres sállal, oda nem illőn. Mónika állva marad, ő a bíró, a riportalany ül, ő a vádlott. Így esély sincs arra, hogy kialakulhasson az egyenrangú párbeszéd, kihallgatás van és számonkérés, minősítés. Ez tetemre hívás.
A baj gyökere: alapvetően nem intelligensek az emberek
A Mónika és Balázs show-ban nem szociológiailag fontosak az élethelyzetek, a periférián mozgó embereket úgy mutogatják, mint állatkerti állatokat.
Vágvölgyi azért egy pillanatra védelmébe veszi Mónikát: megjegyzi, vannak a show-nak jobb pillanatai is.
És hogy hosszú évek óta miért ezek a műsorok vezetik a toplistákat? Miért nem lehet színvonalasabb, valódi vitákat lefolytatni? Kepes válasza abból indul ki, hogy bár sok intelligens ember él a földön, de alapvetően az emberek mégsem azok. Ha ezen tévéműsorokban elemzőbben kifejtenék a problémákat, akkor már nem néznék ennyien. Nekik tűzijáték kell, nem dokumentumfilm. Ugyanez a helyzet Győzikével is, mintha önmaga paródiája lenne. Úgy beszél, mint Fábry, amikor karikíroz egy romát. A titka, hogy le lehet nézni, mert a debilitás határán mozog. Mint Rózsa Gyuri, akit annak idején szintén azért néztek, mert hagyta kiröhögtetni magát. Ahogy a Kiskabost is: szerették, mert kicsi, vörös és zsidó, aki hülyeségeket csinál, lehet rajta nevetni.
Miért nem kárhoztatjuk a reklámozókat?
Kepes a műsorok színvonalával kapcsolatban megjegyzi: miért mindig a kereskedelmi csatornákat, a műsor készítőit okoljuk? A reklámozókat miért nem kárhoztatja senki? Amiért ilyen, és csak is ilyen moslékra adják a pénzüket? kérdezi.
A beszélgetés legvégén még szó esik arról, kinek milyen médiafogyasztók a tanítványai. Vágvölgyi például a szombathelyi művészeti középiskolásokról elárulja: tervezetten néznek televíziót, többnyire filmeket keresnek, és roppant kritikusak. Kepes viszont egy dilemmáját osztja meg a jelenlevőkkel: nehezen tudja, mire is kéne tanítani a médiaszakos hallgatókat, arra az értékrendre, amit ő képvisel, vagy arra, miként lehet ezen a pályán életben maradni.
Szó esik a sztárcsinálás gépezetéről (Story, Blikk és a kereskedelmi csatornák Bermuda-háromszögéről). Vágvölgyi szerint egyenesen személyiségminta-gyártás folyik, a Kiszel Tünde-jelenséget hozza példaként. És a műsorkészítésről, ami egy komoly taktikai játék, a lényeg, miként lehet a nézőtábort egy műsorfolyammal a csatorna elé szegezni.
Nincs baj, hisz tele vannak a színházak
És, hogy milyen irányba halad a televíziózás? Nem olyan irányban, fogalmaz Kepes, mint szeretné: őt preztízs szinten meghagyják, de eldugják. Szerinte a jövő a tematikus csatornáké. Az interaktív tévézést viszont kétkedve fogadja, miből lehet 500 csatornát finanszírozni? A reklámtortát ennyi részre már nehéz lesz felosztani. Viszont optimista: hiszen tele vannak a színházak, a világ pedig nem hülyül
A Kultúrkapu ezen a ponton itt most be is zárul, de az est további pillanatairól hamarosan részletesen is beszámolunk. Főként arról, miként is tartotta író-olvasó találkozóját a 96 éves Faludy Gyuri bácsi (és hogyan jött segítségére asszonykája), és egy ponton túl miért szorult össze a néző gyomra.
