Rögtön itt a tény, hogy Zoli a lehető legegyszerűbb apparátussal, a hagyományos lyukkamerával dolgozik. Camera obscuráiban nincsenek optikai lencsék, ami a beáramló fény hatását felerősíteni, megváltoztatná-átalakítaná. Nincsenek előtétek, szűrők, átalakítók A lyuknak éppen ezért a lehető legkisebbnek kell lennie. Döntővé válik a megvilágítás ideje, hogy milyen hosszan hagyja a fényt képet rajzolni. Hogy mennyi időt enged be a sötét dobozkába.
Elemi fotótechnika működik a kezei között: a fény közvetlenebbül éri az érzékeny papírokat. Az elénk táruló látványok ismerősebbek és egyúttal kicsit furcsábbak is, mint amiket bonyolult technikai kiegészítőkkel felszerelt gépektől megszoktunk.
Az egyik legfőbb érdekessége ezeknek a képeknek, hogy szinte mindegyik nagylátószögben, széles merítésben mutatja meg a világunkat. Fehér Zoltán világa tágas. Rácsodálkozó tekintete, kíváncsisága nagyot szakít ki a világból, mintha folyamatosan küzdelmet folytatna a gépezet eredendően korlátozott látószögével, és ki akarná tágítani azt. Panoramikusan, a teljességre koncentrálva dolgozik.
Ráadásul nagyon letisztult módon, de egyúttal nagyon rafináltan épít is erre a nagylátószögű érzékelésre. Mert az így látó és rögzítő tekintet számára a tér nem csak széltében és magasságában, hanem mélységében is kitárul: a közeli és távoli egyformán fontossá, egyformán hangsúlyossá és lényegessé válik. A dolgok, a tárgyak, a kép minden mozzanata kínálja magát az értelmezésre, az észrevételre. Igazi reveláció ez: minden egyszerre létezik, egyszerre akar érvényesülni. Hirtelen önértéküknél fogva válnak fontossá a dolgok, elkezdünk figyelni a legapróbb dolog nagyobbakkal és dominánsabbnak látszókkal való összefüggésére.
És egyszer csak rájövünk: a világ szerves és összefüggő egész, semmi sem fontosabb, és semmi sem elhanyagolható benne - maga a teljesség, a valóság sűrű szövete válik újra átélhetővé, szemlélhetővé.
Apropó szemlélődés! Ezeknek a képeknek van még egy szembetűnő sajátossága. Furán bánnak az idővel. Furábban, mint az ezredmásodperces blendesebességgel dolgozó fotográfiák. A lyukkamera apró nyílása miatt ugyanis az átlagosnál jóval hosszabban kell engedni dolgozni a fényt a fényérzékeny felületen.
Ennek számos következménye lesz. Az idő és a kamera előtti valóság elmozdulásai, a negyedik dimenzió összefüggő felületként, kétdimenziós kiterítésben kerül rá a képekre (mint egyik kedvenc képemen a Pinka sodró folyású vize, amiből bársonyszőnyeg-takaró lett). Fehér Zoltán képei az átlagosnál jóval több időt sűrítenek magukba. Jóval több életet, valóságot konzerválnak, mint általában a fotók. Egyúttal képkészítőt és nézőt is az elmélyültebb szemlélődésre, a dolgokban és azok változásában való elmerülésre, a valóság mozgásával szembeni alázatra szorítanak rá.
Itt nem lehet rohanni, nem lehet sietni! Mert akkor a képeken csak elmosódott foltokként átsuhanó, múlékony árnyakra hasonlító turisták maradunk saját világunkban. Ezek szerint a képek szerint esélyünk a tartós emlékként való megmaradásra csak akkor van, ha lelassítunk: ha jobban körülnézünk, ha engedjük hatni a világot és megérezzük, hogy csak részei vagyunk ennek az egyformán fontos sokféleségnek. Figyelmeztető és tanulságos lehet számunkra, hogy Zoli képein csak a nyugodt, a pillanatnak magát átadó, nem sietve rohanó emberalakok látszanak igazán élesen
Ehhez a másfajta viszonyuláshoz segít hozzá minket a képalkotó azon kedvenc fogása is, hogy a világot egy kicsit más nézőpontból mutatja meg számunkra: Zoli szerkezetei a legtöbbször a földön vannak (praktikus oka van ennek persze, mert a hosszú expozíció miatt a gépnek nyugalomban kell lennie). Fűszál, apró növény, kő, víz, ember, fa, napfény és ég egyformán látszik innen. Világunk ismerős, mégis más perspektívából mutatja magát.
És egy pillanatra visszatérnék még a nagylátószög hatására. A fotózásban járatosak tudják, hogy az ilyen optikáknak, az így készült lyukkamerás felvételeknek van még egy szembetűnő tulajdonsága: a rajtuk ábrázolt tér a kép szélei felé görbültté, kunkorodóvá válik. Mintha a látvány magára zárulna. Fehér Zoltán képeinek legtöbbje nem csak szimbolikusan, metafizikusan hanem vizuálisan is magába foglalja a rajtuk ábrázolt valóságdarabok teljességét. Ennek a védjegye a görbülő horizont, a kerekedő látványvilág. A tekintet, a figyelő szem, a megfigyelés finom pontossága teremt itt kisbolygókat, az üveggolyókhoz hasonlatosan önmagukban álló, univerzális kisvilágokat.
Gépek és technika uralta világunkban követésre és elismerésre méltó az a szintén alázatos és elmélyült kézműves jelleg, ami a képeket létrehozó technikai berendezések megkonstruálásában megnyilvánul itt: figyelemre méltóak a kiállításon elhelyezett lyukkamerák, camera obscurák, a lehető legletisztultabb és egyszerűbb konstrukciójú, ugyanakkor a leképezés optikai-matematikai szabályainak elmélyült, aprólékos ismeretéről árulkodó kamerák - ahogy Zoli emlegeti őket kütyük.
Szokták mondani, hogy a képek létrehozásnak egyik nagy motivációja a múlandósággal szembeni dacolás, a kezünkből folyamatosan kicsúszó múló idő rögzítésére, visszahozatalára és birtokba vételére irányuló elemi szándék. Nos lehet, hogy Fehér Zoltán képei sem kivételek ez alól. Ám nekem a múlandósággal kapcsolatban itt egy sokkal termékenyebb hozzáállás sejlik fel inkább: a létező világ teljességben és tarkaságában való alámerülés, feloldódás, a kíváncsi és alázatos szemlélődő befogadás gesztusáé.
Kellemes és termékeny, gondolatokat és érzelmeket ébresztő szemlélődést kívánok minden látogatónak!
Fehér Zoltánnal már a nyugat.hu oldalain is találkozhatott az Olvasó. Ő lett ugyanis a tavalyi karneváli fotópályázatunk fődíjasa.
A fenti írás Vágvölgyi András kiállítás-megnyitójának rövidített változata.
A tárlat április 30-áig látogatható a szombathelyi Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtárban
