Végtelennek tűnő percek, miközben próbálsz egérutat keresni, helyet, ahol a családdal, köztük a néhány napos apróságokkal elslisszolhatsz a rémség elől. De nincs kiút. A robbanások, felvillanások egyre csak sűrűsödnek, majd egy mindent elsöprő hatalmas durranás és csend lesz. Szíved a legvégső teljesítményen zakatol, hiszen az életedért futsz, menekülsz. Azután nem érted, miért vonul vissza percek alatt a félt, rettegett rém. Nem tudhatod, hogy ez csak szórakozás volt. Persze hogy nem, ha kacsa vagy, a Csónakázó-tavon.
Áll a nép a tóparton. Beszélget. Használja a száját és ez jó. Persze az időt el kell ütni valamivel, hiszen még háromnegyed óra van a tűzijáték kezdetéig, és nem állhat úgy, mint egy szamár. A helyet pedig el kell foglalni időben.
Mert az nem járja, hogy pont ők ne lássanak jól. Kicsit idegesítő az az egyveleg, amit a szél a partra sodor. Egy kis sramli a Haladás pálya felől, diszkó a szálló parkolójában felépített vidámparkból, népzene az uszoda előtti színpadról, kubai dallamok a Tóvendéglőtől, szintizene a kempingből és magyar őseink kántálása a Falumúzeumból.
Bosszantó, na. Miért nem lehet egy kis csend, egy kis nyugalom, hogy nyugodtan várhassák a népek a nap fénypontját éjszaka?
De legalább sörből nincs hiány. Témából sem, mert mi lehetne izgalmasabb a foci VB-nél mostanában? Ha kifogy a sörösüveg, akkor unaloműzőnek és macsósági tesztnek lehet versenyezni, ki dobja be messzebbre a tóba. Aki a kóválygó kacsákat is eltalálja, az az űbermacsó. Lehet röhögni.
Éjfél. Bedugul a part.
Hiába a sok különféle rendezvény, az élőben fellépő magyar, vagy külföldi hírességek, a tűzijátékra többen kíváncsiak, mint az egész nap zajló ezernyi programra összesen.
Pedig valljuk be férfiasan, ha kellene mondani három különbséget az idei és a tavalyi, vagy azelőtti rakétaparádé között, akkor legfeljebb a zenét tudnánk megemlíteni. Vagy azt, hogy a piros után most két kék jött. Vagy fordítva.
A legfiatalabb résztvevők csupán néhány hónaposak, ők garantáltan születés utáni életük legmegrázóbb élményét szerzik most perceken belül. Anya és apa pedig boldog, hogy az ő kis falatkájuknak most milyen érdekes dolgot mutatnak, később pedig zavartan kihátrálnak a tömegből a rémületében üvöltő csemetéjükkel.
A tömeg hirtelen elcsendesedik, valahol felcsendül a zene és hirtelen pénzeső hull az égből, sajnos csak gyorsan szertefoszló szikrák formájában. Tíz és százezrek villannak fel egy-egy másodpercre és még a csórók sem nyúlnak utána. Tudják, hogy hiába. Inkább nézik, ahogy felvillan és kihuny. Szájtátva. Milliók reppennek fel az égbe és ezrek nézik. Örülnek a robbanásoknak, mert durrogtatni nem mindenhol lehet. Szentivánéj van, kell a tűz, a szikra, nélküle morogna a nép. Ugyan kinek ugrik be ilyenkor Törökbálint, vagy Balatonfűzfő neve? Ott volt ám az igazi, hosszú, látványos szikraeső!
De ne legyünk ünneprontók, azt úgy sem láthatta mindenki élőben.
A külsőség igenis számít. Itt van például a ballagás. Amikor illik a gyereket belefullasztani a virágba. Egy jó rokon nagy csokor virágot akaszt szerencsétlen nebulóra, egy jobb rokon nagyobbat.
Ez fontos, mert azonnal látszik, kinek vannak jobb, tehetősebb felmenői vagy kik szeretnék ezt mutatni , így az ünnepség résztvevői, vagy legalábbis egy részük azonnal tudja pozícionálni magát és felmászhat a ranglétra valamely fokára.
Legutóbb próbáltam megsaccolni, ki mekkora értékű virágcsokrok alatt próbált levegőt kapni ballagáson. Átlagban körülbelül 20 ezer forint jött ki, ez hat közepes csokor ára, de voltak olyan gyermekek, ahol 50 ezer forintnál megálltam a számolásban.
Szép ez a törődés és látványos. Csak egy hét után mehet a szemétbe. Vagy a falra, megszárítva, évekig bizonyítva, hogy az illető milyen szeretett, megbecsült. És még porfogóra sem lesz gond egy ideig.
Szerencsére a gyerek úgy van beprogramozva, hogy örül a virágnak, és meg sem fordul a fejében, hogy abból a pénzből, amit a színes költeményre költöttek rokonai akár egy-két hetet eltölthetett volna a barátaival gond nélkül. Mielőtt kirepül abba a sokat emlegetett nagybetűsbe.
Vagy megvehette volna a jegyzeteit diákhitel nélkül.
Faszari vagy mondta nekem megvetőn egy ismerős, amikor szóba került ez a téma. Gyönyörű virágokban kapd ezután a prémiumot és minden elismerésedet válaszoltam neki és mind a ketten komolyan gondoltuk. Ha már mindenáron áldozni akar a család és az ismerős a végzős fiatalra, akkor miért nem jó egy szál jelképes virág és ballagás után egy diszkrét boríték? A válasz kézenfekvő: hát hogy néz az ki?
Néhanapján elvetődök egy-egy idegen országba, és mindig szakítok időt arra, hogy elmenjek egy helyi temetőbe. A sírkövek, fejfák, a sírokra helyezett tárgyak sokat elárulnak a környező népekről.
Arab temető, valahol Afrikában. Egyszerű sírok, peremükön kavicsokkal. Érdekes látvány. Amikor egy családtag kimegy a temetőbe, visz egy követ és leteszi a sírra. A virágot a szívünkben visszük. Nem a külsőség számít, hanem hogy mit érzel. Az a fontos magyarázza arab ismerősöm. De ő is csak egy faszari. Nem tudhatja. Az azonban nyilvánvaló: arab országban nem lehet jó virágboltosnak lenni.
