Valamivel este hét után érünk a Műveldési és Sportházhoz, ahol a viszonylag korai időpontban is szép számú nép gyülekezik már. (Páran épp gyomortartalmuk orális ürítésén fáradoznak a bejárat mellett, ők bizonyára komoly zenei élménnyel gazdagodnak ezen az estén is )
Belépőjegyünket megváltva a tömeg ellenére viszonylag hamar beérünk, majd kissé meglepődve tapasztaljuk, hogy a program már javában zajlik.
A Hard ezúttal sem elég kemény
A nagyterembe érkeztünkkor a Hard már a színpadon: Kalapács épp az Ahogyan élsz-t, majd az Égi jel-et énekli. Sajnos a jóhangú énekes mégsem tud kiteljesedni, ugyanis a hangosítás hagy némi kívánnivalót maga után. Már-már hajlamosak lennénk a koncerthelyszínt hibáztatni, ám elgondolkodtató, hogy most látjuk harmadszor színpadon a zenekart, amely egyik alkalommal sem szólt túl meggyőzően.
Így aztán hiába a korrekt teljesítmény, a jó ének és a pontos gitár: Kalapácséknak talán illene elgondolkodniuk néhány új cucc beszerzésén
Arról persze tényleg nem ők tehetnek, hogy egyesek már a buli elején a széksorok között pihennek, ami elég szokatlan látványt nyújt a rockkoncerten máshoz szokott szemünknek. Mi azért inkább mégis a talponállás mellett döntünk, és meghallgatjuk a A vonat-ot, Halálkanyar-t, s végül a kiváló Én vagyok a rock-ot.
A visszatapsolás után a frontember az AB/CD (AC/DC emlékzenekar a szerző) közelmúltban elhunyt gitárosára, Henzler Hümér Istvánra emlékezik, majd neki ajánlva énekli el a P. Box nagysikerű nótáját, A zöld, a bíbor, és a feketé-t.
Irredenta dalok vannak ebben a piában
A Hard után egy rövid szünet következik az átszerelés idejére, ezalatt a közönség nagyobbik része az előtérben vív élet-halál harcot aznapi hányás utáni? első söréért.
A Beatrice már a világot jelentő deszkákon, mire mindenki megkapja malátaszörpjét, sietnek is vissza koncertezni a Nagyvárosi farkas-ok. Mindenki ott van már, amikor Nagy Feró kinyilatkoztatja, hogy legjobb egy ronda lány, mert azt nem kúrják le előtted. A rockereket szinte megsemmisíti a Nemzet Csótányának komoly filozófiai érvelése, hogy aztán mindenki jót énekeljen a rút hölgyekről szóló dal közben.
A XX. század már komoly zúzást eredményez, s a kiválóan csengő gitár után még a rendezvény hangosítását illető negatív véleményünk is megenyhül kissé.
Persze nincs időnk sokat tépelődni ezen, ugyanis Feró némi itókázás közben belenéz a poharába, majd észrevételezi, hogy irredenta dalok vannak ebben a piában. Nem is téved sokat, a Nem, nem, nem, a Járom az utam, a Piros, fehér, zöld és a Psalmus Hungaricus bizony egyaránt illethető eme kétes jelzővel.
A hon éltetése után csajozós blokk következik, már ha ide sorolhatjuk a Lángosképű állat a babám című félkomoly szerzeményt, és a régi időket (mikor még nem voltál
) visszasíró Azok a boldog szép napok-at.
Mindeközben a frontember fia, Nagy Hunor Attila dobol egyet, majd két 1978-as mozgalmi dal van soron: csak úgy zeng a terem az Amuri partizánok és Vidám úttörő alatt. Az elemében lévő Feró még felvázol egy laza Lenin-Lennon párhuzamot, amelynek szerelemgyerekeként végül megszületik John Lenin.
A Halor lendületet visz a buliba
A Beatrice na és az éltető nedűért folytatott közelharc után a Haloré a terep, akik a Horsepower-rel invitálják a színpad elé rajongóikat.
A zúzós metált játszó szombathelyi zenekar jó produkcióval áll elő, ám a cikk szerzőjét mégsem a zenekar saját számai, hanem a Komondi Ákos által kiválóan előadott Manowar és Running Wild számok győzik meg igazán.
Az angol nyelven éneklő banda közönségének mérete nem vetekedhet a korábbi fellépőkével, lelkesedésük viszont igen: a színpad előtt állók énekelnek, tapsolnak, ahogy azt kell.
A közönség megfárad, mire a Korál elkezdi
Az est korábbi fellépőinek zenéjétől eltérő módon elsősorban billentyű-alapú dalokat játszó Korál is fellép a bulin, ám a Hangoddal ébreszt a szél alatt mégsem tudunk már teljesen a zenére koncentrálni. Sok nem feltétlenül alkoholtól megfáradt arcot látunk a nézőtéren, ami nagy kár, hiszen Balázs Fecóék koncertjére ezúttal sem lehet panasz.
Talán érdemesebb lett volna hétköznap helyett szombatra szervezni a rendezvényt, esetleg előrébb helyezhették volna a Korált a koncertmenüben, a zúzás után ugyanis nem igazán pörög fel a kissé már elhasználódott közönség - jut eszünkbe.
A buli végén azért így is belelkesedik az ezerfejű, de hát ugye nem is igazán van más választása A szeretet koldusai-t, a Hazafelé-t, és A kőfalak leomlanak-ot hallva!
Túl vagyunk életünk legrosszabb Pokolgép buliján
Na, majd a Gép átlendít bennünket a holtponton gondoljuk, és nem is sejtjük, hogy kicsivel később mekkora önáltatásként éljük majd meg ezt a mondatot. Pedig nagy a várakozás, jóval éjfél után sem lehet panasz a kitartó, bár létszámban némileg megcsappant közönségre.
Elnézően bólintunk, amikor Kukovecz Gábor a bevonulózene alatt hangolgat, ám később már nem vagyunk ilyen toleránsak: Rudán Joe ezúttal sajnos nagyon gyenge formát hoz, nem mernénk megesküdni rá, hogy az énekes színjózan, a hangja pedig egyszerűen szörnyen szól.
A jel alatt azért megpróbálunk a metálra hangolódni, ám a jóval komolyabb Pokolgép bulikhoz szokott fülünk erre a teljesítményre nem vevő. Kitartunk azért, ahogy a rajongóhad nagyobbik része is, ám nem bírjuk tovább, amikor személyes kedvencünket az Újra születnék-et is meggyalázzák.
Hazaindulunk, csalódottan, és életünk legrosszabb Pokolgép koncertjével a hátunk mögött
