Már ha értik. És akkor értsék meg azt is, hogy ebben még az is segítségükre volt, amikor egyikük-másikuk elbaltázta a jelenetet. Mert volt ám ilyen is. Hogy elbaltázták. Feltűnően. De rosszul valahogy nem tudtak kijönni ilyenből egyszer sem inkább kucorászva továbbgörgették maguk előtt, kihozva belőle, ami csak lehetségesnek bizonyult. S ha éppen úgy alakult, hogy Pandacsöki Boborján visszacsusszanhatott volna eredeti szövegéhez, a kisördög még egyet ficánkolt a torz arc-maszk mögött, és csakazértis eleresztette a nyelve hegyére spontán odatoluló poénszellenetet. A publikum pedig harsog a kacajtól.
Előadóművészetből jeles. Oké, huszonegy évnyi abszurd őrültködés elteltével el is várható. Az újságíróra azonban e tény nem mindennap tapasztalható hatást gyakorol: lassacskán megfeledkezik missziójáról, izmai elernyednek, hagyja, hogy a céges golyóstoll végiggördüljön száraz tenyere legjaván, hogy aztán ő is a térdét csapkodja.
Kritikát írni jött, de nem fog az menni neki. Kínos, na de mit tegyen? Írja le, hogy az éneklős jelenetek nem ütnek annyira, meg hosszúra vannak nyújtva? Van értelme, ha ez mit sem fordít a konklúzión, hogy egy kurvajó előadásnak tanúja ő maga is?
Laár merít a múltból, ami húsz éve abszurd versekkel kezdődött
Az ellenállás hiábavaló az MMIK reflektorcsóvái alatt a magyar abszurd humor négyesfogata az első perctől fogva uralja a színpadot. Bemutatják egymást, ugratva egymást: Laár András a művészi holisztikus báj közönségre hullásának metaforájából bont ki egy csak rá jellemző, virtuóz képekből többszörösen összetett mondatot a végére már hull a hahota, mint a nyárfalevél.
Aztán Dolák-Saly Róbert köszöni meg, hogy társa idős művészek rutinjával mondta el bevezetőjét. Színpadon a csapat mögött régen csak geg-gyártóként meghúzódó Szász Móni is, köszönti a társulat egyetlen szemüveges és vörös hajú tagját, Pethő Zsoltot, aki leszögezi, hogy azt aranyszőkének nevezik, de köszöni szépen.
Tanulunk, mert oktatnak. Arra például, hogy egyáltalán nem olyan könnyű dalt írni. Kérdik: tudjuk-e, hány hang létezik a világon? SOK. Ez pedig nagy kihívás, merthogy dallamot kell szőni a sok hangból, és a végeredmény mégse lehet CSÚNYA! Na és a szavak? Mennyi is van belőlük, kilencezer? Hát ki kell hagyni az összes olyan szót, ami nem illik oda! (Ide viszont gesztusok és hanglejtések illenének, amiket azonban íráskészletünk szegényessége miatt nem tudunk klaviatúrára hányni, pedig aj de jó volna.)
A viziló is randa és büdös a szája,
mégsem mondja azt, hogy jegyeket és bérleteket kérem ellenőrzésre csattan a jól ismert poén a többi másik után, illetve előtt, tehát a többi között, úgy e. Majd jön az affektálástól megszabadulni képtelen ősrocker-duó, a nyúlós nyáló nyúl nyálzacskójáról szavaló jóságos költőbácsi, majd a közéleti magazin, benne az emberrel, aki örömében felképelt egy járókelőt az utcán, most meg nem érti a riporter értetlenkedését. Maga még nem volt úgy, hogy meglátott egy százszorszépet, és azonnal meg akart ütni valakit? Nem. Nem tud maga örülni semminek.
Jelenet jelenet után, öreg néne őzikéjének adaptációjára is vonaglik a rekeszizmunk, mígnem elérkezünk az est csúcspontjához: nagypapa gyermekgyűlölő fellépése után (Utálom őket. Van valami irritáló bennük.. alacsonyak!) maga Besenyő István toppan előrefele, teljes valójában. Még mindig annyiszor van igaza, ahányszor csak akarja, és még mindig nem érti az olyanokat, mint a süteményeszacskó oldalán olvasható térfogatnövelő szer (mekkora lehetett eredetileg?!), vagy az ejtőernyő (hülyék ezek, hát nem esik már épp eléggé, még ejteni kell?!).
Előadóművészét. Így hívják az ilyesmit. És aki esetleg látatlan-hallatlan kételkedne, azzal szívesen közöljük: nem, nem ártott meg a társulatnak Galla Miklós kiválása. Őszintén fürdőznek a színpadon saját műsorukban, mit nekik félezer rájuk szegeződő szempár és szövegtévesztés, maguknak játszanak, és ez a jó.
Előadóművészet. Így nevezik az ilyet.
