A csocsó leendő maradonája? – Mikey szombathelyiként tizenhetedik lett a világbajnokságon

Mikey mindössze egy hónapnyi játék után vívta ki idősebb társai szimpátiáját. Most tizenhetedik lett a világbajnokságon.

Fogta magát, és kivonatozott. Bár lett volna egy asztaltársa, az utolsó éjszaka egy kikapcsolt telefon miatt végül elmaradt a kontakt, őt ez véletlenül sem tántorította vissza: kiment – tudta, hova kell –, lesátorozott, és már rohant is játszani. Sólyom Miklós, akit egyesek ma egy belvárosi pub felszolgálójaként, a szombathelyi éjszakába járó partizók többsége viszont a többnyire csendes és tartózkodó Mikey-ként ismerhet, már tavaly kilátogatott az ausztriai Tullnba, tapasztalatot raktározni. Azt viszont egy raklappal.

Na de ne rohanjunk, mint kezdő szkinhed a rendőrpajzsba. Kezdjük ott, hogy Mikey-t egy évtizede, tizenhárom éves korában rántotta magával a csocsómánia, a hobbisport akkori szombathelyi mekkájában, a boroskóla gőzétől dohosodó, de korosztályi szabályozást még be nem vezetett főiskolás klubban. Mint mondja, amikor először hozzáért az asztalhoz, szanaszét verték, ez azonban nem elfordította őt a játéktól, ellenkezőleg: megtetszett neki. „Másnap persze meg akartam mutatni, hogy nem úgy van az, de persze ez sem sikerült. Viszont mondták utána, hogy tetszik amit csinálok, látják az akaraterőt, hívtak másnap is játszani.”

„Ráéreztem az asztalra”

A kudarcok folytatódtak, minden szögből, minden helyzetben. Két-három hét múlva, amikor már a feladás szélén állt, a kezdeti kínlódásnak megérett a gyümölcse: beköszöntek az első sikerélmények. Alig egy hónap elteltével már egy magánszervezésű helyi versenyen indult el egy barátjával, aminek huszonvalahány csapata közül a második helyig küzdötték fel magukat. „Sokan gratuláltak, hogy szép, amit és ahogyan csinálok, de mióta is játszom? Amikor mondtam, hogy egy hónapja, meglepődtek.”

Félig talán szemlesütve, de a sikerei fényében egyáltalán nem bánkódva jegyzi meg Mikey: vágyának tárgya némileg „a suli rovására is ment. Minden délután, amikor véget ért az iskolának, mentem csocsózni, éjfélig, míg be nem zárt a hely. A délutánom sem tanulásból, sem normális étkezésből nem állt.” Az iskola befejezésével nem volt gond, a városi csocsóélet befejeződésével már inkább: bár ártani soha nem akaró jelleméből kifolyólag nem akarja taglalni az okait, szavaiból annyi sejlik ki, hogy lett alapítva egy egyesület, ahol a pénzek rossz helyre folytak, és nem voltak korrektül kezelve.

Hobbijának napfényes oldalára visszatérve megjegyzi: eltökéltségében közrejátszhatott, hogy őrá a kudarcok mindig más hatással voltak, mint az emberek többségére. „Sokszor látom azt egy-két társamnál, hogy játszom vele, elverem, és csalódott. Ezzel szemben ha én kikapok egy jótól, nem azért fogom nyúzni a játékért, hogy megverjem végre, hanem mert tetszett ahogy csinálta, és mutassa meg, hogy csinálta. Aztán ha nem is tudom megverni, akkor is vigyorogva fekszem le, mert egy nagyon jót játszottam.”

Tíz nap alatt öt esztendőnyi fejlődés

A közeli Tullnban rendezett világbajnokságról tavaly egy barátja mesélt neki, őt pedig rögtön lázba hozta: „bármi áron, de kimegyek” – mondta elhivatottan. Aztán százhúsz euróval a zsebben nekirugaszkodott: nevezési csomagok vannak, és ugyan ő maga minden számban indult volna, ez csak háromra volt elegendő, köztük a kedvencére, a kétlabdás játékra. Mikey-t szorongatták rendesen a nagyok, viszont „ott kint öt nap alatt annyit fejlődtem, mint itthon egy év alatt” – mondja.

Sajnos sok meccset viszont amiatt bukott, mert nem olvasta el a szabályokat: érhetett volna el jobb helyezést is. Nem szabadott például beszélni, káromkodni, mutogatni. Egy ízben Mikey dobbantott a lábával és fuckolt egyet hozzá, az ellenfél nem szólt, folytatódott a játék, aztán amikor pár másodperc múlva nem tudott megfogni egy labdát, végül csak-csak rámondta, hogy emiatt történt. „Kihasználják a szabályokat, amennyire tudják. De legalább tanultam ebből is.”

lehet ezt így is... (kanadai home video)

„Úgy látom, hogy a külföldiek sémákat tanulnak be”

S ami a játékot illeti? „Tipikusan a precíz, kivárós, mondhatni német játék dominált. Itthon a kocsmákban a gyors, pörgős játék megy, de versenyen ez nem állja meg a helyét. Ha valaki csak egy-két technikát tud, de azt nagyon, az valószínűleg megveri azt, aki csak a gyorsaságra építi a technikáját” – érkezik a válasz kérdésemre, miben is különb a külföldi asztalifoci a hazaitól. Mint mondja, a csocsó is abszolút észjáték: minden a fejben dől el. Arról szól, hogy ki tudja a testét és kezét jobban leszabályozni, hogy „márpedig most hiába szeretnéd ezt lőni, azt kell csinálnod amit tudsz, és azt úgy, ahogyan csak tudod. Hiába tudok én egy húzót a másodperc törtrésze alatt meglőni, ha nem nézem meg, hol van hely, hanem csak érzésből ellövöm.”

Profiéknál így megy. Mikey azonban változatni készül ezen, mégpedig saját stílusával. „Világviszonylatban nincsen számottevő technikai különbség, ott mindenki lőttpasszozik, és kilencvenkilenc százalékban snake-et vagy pinshot-ot lő (a legismertebb lövésfajták, amiket a labda ide-oda helyezésével, a labdára való rálépéssel, stb. követnek el). Tény, hogy ez a leghatásosabb, viszont én robotjátéknak tartom. Én olyat szeretnék egyszer hozni egyszer a csocsóban, mint amit Maradona hozott a fociban: freestyle. Érzésből csinálni mindent.”

Ettől függetlenül Mikey elismeri: ezt a kétfajta lövéstechnikát nagyon kell tudni. Sőt, ez a kettő az, amit nem lehet reflexből megfogni, egészen másképp kell hozzáállni: „mondhatni optikázik a kapus, ki kell matekoznod, sőt, vezetned kell egy lyukat a kapuban, amit neki kell meglőni. Mit ne mondjak, legalább annyira kell megtanulni ezeket védeni, mint lőni.”

"Az utánzás nem belülről jön, az nem az igazi brazil. Én meg azt szeretem..."

Amikor saját játékának körülírására kérem, csak úgy záporoznak a jelzők: kegyetlen, kíméletlen, gyors, határozott; „nem kivárós, csak biztos.” Ám míg ezzel itthon megállja a helyét, a nemzetközi mezőnyben még kevésnek tartja: érzése szerint évek kellenek még hozzá, hogy tökélyre fejlessze. Ha viszont ez sikerül, szerinte „hatásosabb lesz, mint az osztrák.”

„A csocsó összehozza az embereket, örömet ad nekik. Még annak is, aki nem tud olyan jól játszani, mert ha belepörget egyet, akkor is megvan az esélye, hogy bemegy a kapuba. Olyan sport, amiben nem kell megszakadni, de mégis boldogságot ad, endorfint termel. Illetve nálam adrenalint is” – zárja végül rövidre a beszélgetést, kikortyolja sörét, és már megy is pörgetni a karokat. Ez már csak így megy.

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk, vagy küldjön róla fotót. Akár névtelenül, titkosított üzenetküldő rendszerünkön keresztül itt , vagy facebook messengeren ide kattintva . Esetleg emailben, itt: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

Sport