Hajnali háromkor süt a nap – Katonaként Kazahsztánban 1. rész

Bevagonírozás, tizenötödször
Augusztus 9-én, este hétkor jött az indulási parancs. Senkit nem lepett meg, az „utazó állomány” hónapok óta ismerte a menetrendet. Málhazsák összepakolva, családnak, barátoknak levelek elküldve, szerelvény kipucolva, fegyver lezsírozva.
A „zárt területen” a gép málharaktárába bepakoltuk a cuccot, a fegyvert rögzítettük. Rajparancsnokom, Bencze őrmester meglepett két parafadugós, literes borosüveggel, benne jóféle „zalai guggolós” pálinkával. „Csak a vonaton” – figyelmeztetett.

Aztán az ezred láncosai (lánctalpas harcjárművei) menetoszlopba sorakoztak, irány a néhány kilométerre lévő, katonai használatú vasúti rámpa.
A bevagonírozás gyakorlottan, gyorsan ment, annak ellenére, hogy a több mint húsz tonnás láncosokkal a vasúti pőrekocsikra kellett felállni, kétoldalt öt-öt centi maradt szabadon. Fémékekkel, drótkötelekkel rögzítettük, mindenki tudta a dolgát, hiszen közel tizenötödször csináltuk végig.

Szabad légtér, szabad terület
A nagykanizsai csapatlégvédelmi rakétaezred egy év alatt négy harcászati és öt célkövetési gyakorlaton vett részt, amelyek célja az éleslövészetre való felkészülés volt. Mivel a technika használatához több tíz kilométeres átmérőjű szabad légtérre, és szabad területre volt szükség, Magyarországon az éleslövészetet nem lehetett lebonyolítani. Mint a Varsói Szerződés katonáinak, erre a célra a Szovjetunió állami lőtere adott lehetőséget, amely a Kaszpi-tenger keleti partján, Kazahsztánban terült el.
Az ezred ötévente vett részt a külföldi gyakorlaton, 1985-ben éppen ránk került a sor.

„Én is voltam katona”
Pontosan 24 órába telt, amíg a MÁV katonavonatunkat eljuttatta Záhonyba. Éjszaka végigvonatoztunk a Balaton déli partján, kikerültük Székesfehérvárt és a fővárost. Az első hosszabb pihenőre Debrecen rendező-pályaudvarán került sor, jó sorsom éppen vagonőrségbe osztott be. Menetközben a pőrekocsira erősített, biztonsági öves széken ültünk, őrbundában, fegyverrel. Nem volt hideg, a menetszél azért rendesen összekócolta az ember alig centis haját. Megálláskor a „tekerős telefonon” az őrparancsnok utasított: „Egyes-hármas baloldalt, kettes-négyes jobboldalt járőrözés. Senki sem közelítheti meg a vonatot.”

Séta közben huszonéves civil ruhás srác közelített a kocsihoz. Keménykedni nem akarván, intettem neki, hogy ezt talán mégse. Tíz méterre a sínektől megállt, táskájából két üveg sört tett a földre. „Ez a tiéd, én is voltam katona” – mondta, és el is tűnt. Örömmel raktam a sört a szimatszatyorba, kevesen tudják, hogy az AMD 65 desszant gépkarabélyon 14 hely alkalmas a sörnyitásra.

Az úti cél: a kazahsztáni sivatag

Búcsúebéd Záhonyban
Záhonyban újabb átvagonírozás várt ránk, egymás mellett volt az európai, és az arasznyival szélesebb nyomtávú orosz sínpár. Gyorsan végeztünk, és elfoglaltuk a helyünket a hálókocsiként is szuperáló vagonokban. Komfort semmi, de legalább normál, igaz, rettentően koszos angol wc volt, az ellátó század papír ülőkéket osztogatott. Az ülések és a megerősített csomagtartók szolgáltak emeletes ágyként, megtudtuk, a Szovjetunióban ilyenek a polgári vonatok is.

A záhonyi helyőrség sátrakat állított fel az állomás mellett, ünnepi kaját kaptunk, rántott húst krumplival, egy üveg sörrel, és a zuhanysátrakban megszabadulhattunk a rakodások piszkától. Tudtuk, hogy egy ideig ilyen élményben nem lesz részünk.

A pálinka megúszta az oroszokat
Aztán indulás, a határ drótkerítései felett átívelő vasúti hídon jutottunk át a Szovjetunió területére. Az ablakban lógva összenéztünk a haverral, eszembe jutott ütegparancsnokunk, Végvári főhadnagy figyelmeztetése: „Ha valaki lemarad a vonatról, hónapokba kerülhet, amíg hazajut. Ha hazajut egyáltalán.”

Csap állomásán felsorakoztattak minket a vagonok mellett, létszámellenőrzés. Közben az orosz katonák átkutatták a kocsikat, egy „kicsi ruszki” a pőrekocsikat vette célba, bebújt a leponyvázott gépek ponyvájának egyik végén, majd kibújt a másikon. Később kiderült, csak azok a helyek érdekelték őket, ahol elférhet egy ember. Örültem, a kissé megcsappant mennyiségű pálinka megúszta az oroszokat.

Európa turistaparadicsoma lehetne
Gyönyörű a Kárpátok. Egész nap az ablakban lógtunk, vadregényes tájakon robogtunk, egyik pillanatban alagútban, a következőben viadukton. A haverral meg is egyeztünk abban, ha nem lenne ennyire bezárkózó és gyanakvó a rendszer, itt lehetne Európa turistaparadicsoma. Hegyi patakok, tavak, erdők. Mint a mesében.

Lvovban álltunk néhány órát, amikor szemből érkezett egy katonavonat. Magyarok, állapítottuk meg örömmel, egyszer csak a nevem kiáltották. Gyerekkori jóbarátom, akiről annyit tudtam, hogy a szombathelyi laktanyában van, egy időben vonultunk be. „Hol voltatok?” – kérdeztem. „Kijev mellett voltunk gyakorlaton” – mondja a vonatablakból, „megyünk hazafelé”. „Mi Kazahsztánba tartunk” – árultam el, mire: „Vigyázzatok magatokra’”, aztán el is tűnt a vonat. Összeszorult a torkom.

Zuhanyozás a nyitott vonatajtóban
Berendezkedtünk a hosszú útra, alig néhány óra alatt ki is alakítottuk a szokásokat. Nappal kártyaparti, bambulás az ablakból, éjszaka alvás, hacsak nincs vagonőrségben az ember, ami háromnaponta megtörtént. A vonaton volt egy konyhakocsi, itt saját szakácsaink főztek, igaz, a kiosztás csak akkor történhetett, ha állt a vonat. Csajkába, kulacsba kaptunk a kaját, mosogatás hideg vízzel.

A hivatásosok békén hagytak minket, csak a szolgálati beosztást közölte a szolgálatvezető őrmester naponta egyszer, igaz, a tisztek többször is megjelentek a kocsinkban. Komoly figyelőrendszert építettünk ki, a második nap már tudtuk, hogy mögöttünk van egy hűtőkocsi, amelyben az ellátmányt szállítjuk, nos, a hivatásosok itt tartották a piakészletet. Komoly balhét okozott, amikor egy tiszthelyettes nyitva hagyta maga mögött az ajtót, majdnem megromlott a vagonnyi fagyasztott hús.

A Kárpátok Ukrajnában

Mivel nem akartunk megbüdösödni, kidolgoztuk a zuhanyozás módszerét. Hideg víz volt dögivel, a katona a kocsi végében pucérra vetkőzött, kinyitotta az ajtót, megkapaszkodott, a másik pedig leöntötte a vödörből. Aztán az ember a lavórban állva leszappanozta magát, a végén pedig újra a nyakonöntés a robogó vonat nyitott ajtajánál.

„A fiam a Vörös Hadseregben, Magyarországon szolgál”
Lassan teltek a napok. Mélyen benne jártunk már Ukrajnában, egy kisebb vasútállomáson kaptunk egy óra szabad időt. Poros vidék, lelakott állomásépület, vonatunk híre azonban gyorsan elterjedt, néhány perc múlva helyi kofák vettek körül minket. Gyönyörű gyümölcsöt kínáltak, igaz, nem nagyon értettük beszédüket. Öklömnyi barackok, hatalmas görög- és sárgadinnyék. Egy fogatlan, sokszoknyás néninél kiválasztottam néhány barackot, egy görögdinnyét. Az ablakon feladtam a havernak, előszedtem pénztárcámat. 25 rubelt kaptunk az útra a zsoldon kívül, akkor egy rubel 17 forintot ért, éppúgy, mint az amerikai dollár.

50 kopejkával megúsztam a vásárlást, ám a néni nem engedett el, kezembe nyomott két kisebb sárgadinnyét, közben szenvedélyesen magyarázott. A közelben állt egy őrnagy, akit tolmácsként vezényeltek az ezredhez, megkértem, segítsen. „Nem oroszul beszél” – mondta az őrnagy, de aztán, kisebb nehézségek után, megtudtuk, a néni fia a Vörös Hadsereg katonája, és Magyarországon szolgál. „Azt mondja, hogy biztosan értetek is úgy aggódnak a szüleitek, mint ő a fiáért” – tolmácsolta az őrnagy. Zavarba jöttem, hiszen a hivatalosan emlegetett fegyverbarátság nem létezett, az orosz katonákra, mint megszállókra tekintettünk. Azt viszont tudtuk, hogy a bakák nem önszántukból voltak nálunk. Megsimogattam a néni kezét, és felszálltam a vonatra.

Hajnali háromkor süt a nap
A negyedik nap elértük a Dnyepert. A Fekete-tengerbe ömlő folyó ámulatba ejtett minket, akik számára a Duna volt a legnagyobb folyóvíz. Sajnos, Dnyepropetrovszkból nem sokat láttunk, de azzal már tisztában voltunk, itt mások a méretek. Változott a táj, sík vidékre érkeztünk, amely egyre sivárabb lett, eltűntek az erdők, ritkultak a települések. Többször is a nyílt pályán álltunk meg, hogy a konyhások ki tudják osztani a kaját, de semmi fennakadást nem okoztunk a forgalomban. Olyan ugyanis itt nem volt. Kicsit reménykedtünk benne, hogy megpillantjuk a tengert, az azonban néhány száz kilométerre délre volt.

Unalmas napok után egyik este vagonőrségbe osztottak be. Belebújtam az őrbundába, becsatoltam a biztonsági övet, nyakamba akasztottam a karabélyt, aztán elszundítottam. Amikor kinyitottam a szemem, mindenütt vizet láttam. Sehol a part, miután jobban körülnéztem, észrevettem, hogy egyvágányú vasúti sínen robogunk, a víz felett 15-20 méterre. A nap már magasan járt, az órám hajnali három órát mutatott. A tekerős telefonon felhívtam az őrparancsnokot. „Hol vagyunk, főnök?” „Ez a Volga víztározója, egy óra múlva átérünk rajta.”
Aztán rájöttem, hogy valóban hajnali három van, közép-európai idő szerint, itt viszont már valószínűleg hat felé jár. Később valóban három órával kellett előretekernünk óráinkat, ennyi volt az időzónák eltérése.

Zöldségárus kofák

Magas kőkerítés, szögesdróttal őrtornyokkal
A határ átlépése utáni hetedik napon aztán dombosabb vidékre értünk, a talaj egyre homokosabb lett. Egy nagy ívű kanyarban óriási kőobeliszket pillantottunk meg, egyik oldalára – ciril betűkkel – Evropa, a másikra Asia volt írva. Vonatunk pedig haladt tovább Asia irányába. „Jaj, anyám” – sóhajtott fel a haver, én pedig gombóccal a torkomban csatlakoztam hozzá.

Még aznap este megláttuk a távolban a Kaszpi-tengert jelző kék szalagot, és befutottunk Asztrahany rendező-pályaudvarára. Nem időztünk sokáig, mozdonycsere, reggel pedig a sivatagban ébredtünk fel.

Pontosabban félsivatagban, hiszen némi növény azért volt, a homok azonban mindent eluralt, délelőtt 10-kor már 35 fok felett volt a hőmérséklet. Egy kisebb állomáson levagoníroztunk, egy szovjet katonai terepjáró felvezetésével „saját láncon” elindultunk befelé a sivatagba. Hat óra múlva a távolban épületek, fák bontakoztak ki, közelebb érve magas kőkerítést, rajta szöges drótot, őrtornyokat láttunk. A hatalmas kapu nyitva volt, a kísérő orosz tiszt kiadta a parancsot, technika kint marad, katonák cuccal együtt befelé. Málhazsákkal, fegyverrel a vállunkon léptük át a kaput, ekkor már láttuk, egy hatalmas szovjet katonai bázison vagyunk.
Megérkeztünk.

(Folytatjuk)

Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!

A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!