Esőáztatta vasárnap, hosszas gyaloglás, és egy parlagias modorú jegykezelő ezeken az akadályokon kellett átverekednünk magunkat ahhoz, hogy bejussunk a Chanbara előadásra, amit nézőcsalogató jelzők halmozásával írt körül a lapunkhoz is eljuttatott sajtóanyag. Az erre az alkalomra át-térplasztikázott Arena Savaria értsd: kellőképpen lefaragtak a behemót hodályból, ne érezzük azt nyomasztónak, és a lelátók helyett középen elhelyezett széksorokba ültették a közönséget mélyről jövő, morajló zenei foszlányokkal hangolt az előadásra.
A színpadon nyolc óra után kevéssel csak egy spotlámpa gyújtópontjában tündöklő katana a klasszikus japán kard, amit évezredek óta ugyanazzal a szigorú eljárással készítenek , néhány tiszteletet parancsoló méretekkel rendelkező dobszerszám, és a távol-keleti kultúrhatást erősítő faféleség burkolózik félhomályba.
Egyszercsak elsötétülünk, a reménykeltő atmoszférateremtést azonban egy idegroncsoló narráció teszi a földdel egyenlővé: a teátrálisan lejtő, szinkronszínészt sejtető hang tudtunkra adja, hogy a mágikus kard ereje micsoda szörnyű erőket mozgat meg, és jaj annak, aki nem tud vele mit kezdeni. A távol-keleti tradíciókért rajongó széktársam megremeg a visszafojtott kacajtól, de bizakodásunkat visszatereljük eredeti medrébe, hiszen a színpadon még semmi nem történt.
Japán Hollywoodba ért
Aztán egy szálkás ifjú emeli magasba dobverőit és sújt le hangszerére, mire öt nagyon elszánt ábrázatú kardforgató terem a szemünk előtt, hasonlóan elszánt kiáltásokkal, térülnek-fordulnak, suhogatnak egy sort pengéikkel, amikről az első sorokból azért elég hamar kiderül, hogy nem valódi szamurájkardok nem csillognak oly fényesen, ellenben úgy hajlanak, ahogyan nem kéne. Hamar tisztába kerülünk azzal, hogy az előadás a nyugati civilizávió nyelvén szólal meg, de ugyanilyen gyorsan el is fogadjuk azt, hiszen nem nevelkedhetett mindenki a busidó szabályai szerint, vagy tölti hétvégéit Kurosawa filmek fölötti elmélyült filozofálással.
Ha viszont elfogadjuk azt, hogy cél volt közérthetővé konvertálni a japán kardművészet esszenciáját, máris egy élvezhető show-t kapunk, ráadásul az alaptörténet, amire az egyes jelenetek rétegződnek, nagyon is magunkévá tehető, és kis továbbgondolással erkölcsi tanulsággal is gyarapít minket: a kard korunk baseballsapkás szeleburdijának kezébe kerül, aki eleinte nem tud mit kezdeni az ősi fegyverrel, de amint egy zsenge nő élete a tét, mindez megváltozik, és helyére teszi a rosszfiúkat.
Igaz, hogy a Kill Bill kardmesterétől ha hihetünk a beharangozónak, ő a Chanbara koreográfusa jóval körmönfontabb harcokat vártunk volna, érdeklődésünket egy percig sem hagyják lohadni. Furfangos figyelemelterelő manőverekkel bukkan fel például a színpadon egy-egy új elem, amit addig észre sem vettünk, pedig ott volt, s meglepetésben részesülünk a nagyszerű repkedések láttán is, amit derékra erősített damilokkal oldottak meg.
Az ellenőrző könyvbe az otromba narráció mellett azonban jut még egy intés. Mert kétségtelen, hogy szép tud lenni az, amikor az ember arca előtt forgatnak egy esernyőt legfeljebb harminc másodpercig. Onnantól már akkor is porhintés, ha ezt még négy esernyőforgatóval megtoldják.
De hogy pozitív éllel zárjunk, külön bekezdésben kell szólnunk a vizuálon túlmenően az audio kíséretről. A csoportos harcjeleneteknél minden egyes mozdulathoz, pengeváltáshoz filmszerű hanghatások párosultak: ezeket az egyik, a háttér árnyékába bújt japán dobos produkálta egy programozott dobgépen, óramű pontossággal; és sokatmondó jelzés a közönség részéről az is, hogy a legnagyobb rivalgást nem is a szaltózó harcosok, hanem az elementáris energiákat mozgósító japán dobosok kapták.
Chanbara: szép volt a szemnek, még szebb a fülnek, de nem lennénk hálátlanok, ha a forgatókönyvben néhány tollvonással még közelebb kerülne a japán tradíciókhoz.
