Tisztelt Szerkesztőség!
Reagálni szeretnék a Vas Népében 2007. december 14-én megjelent Ölbei Lívia tollából kifröcskölő cikkre. Muszáj ezt a rettenetes szót használnom, hiszen bár 31 sorról beszélünk, ám ebben a 31 sorban hemzsegnek a gúnyos, bántó, vitriolos, sőt méltatlan megjegyzések. Alapvetően persze egy gondolkodó emberhez, egy tollforgatóhoz, pláne egy színházi kritikushoz méltatlan, de erről később. Addig csak annyit, a stílus maga az ember Röviden persze írhattam volna azt is, visszaidézve Ölbei Lívia cikkének címét, Írni nem muszáj
Természetesen joggal kérdezi, ki és miért ragad klaviatúrát egy színházi premier ügyében. Nos, magam abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindkét oldalon álltam már, színháztörténész, színházi kritikus vagyok és voltam színházigazgató is. Eddig közel ezer cikket, tanulmányt publikáltam színházi ügyekben, színházzal kapcsolatban. Írásaim olvashatóak a Színház, a régi Magyar Napló, a Népszabadság, a miskolci Holnap, az ÉS, a régi Magyar Hírlap hasábjain, többek között. Életrajzom elolvasható az interneten.
Be kell vallanom, hiszen jobb, ha magam teszem, december 12-én a barátaim álltak az Akacs Mihály utcai színpadon. E tény azonban a szakmám miatt nem zavar abban, hogy képes legyek elfogulatlan lenni, ellentétben Ölbei Líviával és éppen ez az, ami miatt írok Önnek.
A színházcsinálóknak és persze a nézőknek természetesen szükségük van a kritikára, arra, amely pontos, szakszerű, korrekt, hiteles, becsüli a munkát és ami a legfontosabb, szereti a színházat. Színházi kritikát írni ugyanis nem CSAK azt jelenti, hogy leírom, amit láttam, nem CSAK azt jelenti, hogy leírom prímér érzéseimet, ennél többre volna szükség. Ez egy szakma, amelyet tanítanak. Példaképpen Ölbei Lívia figyelmébe ajánlom Nánay István munkásságát.
Nos, attól tartok száz évvel ezelőtt Ölbei Líviát, feltéve, ha férfi, párbajra hívták volna ezért a cikkért. A becsületsértéssel határos és szégyenteljesen aljas azt feltételezni és sugalmazni, hogy mindaz, ami december 10-én történt, no nem a színpadon, hanem az utcán, az nem más, mint gerillamarketing. Teljesen logikus feltételezés, hogy Regős Róbert színigazgató és az esti premier főszereplője, előre megfontolt békés nyugalommal vásárolt több liter kromofágot, majd premierhangulatú mosolyba burkolva, miközben a darab szövegét mormolta, utcai harcosnak maszkírozva magát lelocsolja a saját autóját, amelyben 1 millió forintos kár keletkezett. Ölbei Lívia egyszerűen nincs tisztában nyomtatott szavai következményeivel, ha pedig igen, a helyzet még súlyosabb. Az írástudónak mindig, minden poszton van felelőssége.
A Berzsenyi Színház szűk egy esztendeje él, egy esztendő után pedig nincs itt az ideje az ítélkezésnek, s nem illő az esélylatolgatás sem, hiszen nem versenyló futtatásáról beszélünk. Arról nem is beszélve, hogy Ölbei Lívia, aki még soha életében nem tanított színészhallgatókat, nem látja át, milyen jelentősége és lehetőségei vannak egy olyan színháznak, mint a Berzsenyi, amely pillanatokon belül már nem egy főiskola, hanem egy egyetem szervezeti keretein belül működik majd.
Akkor most lássuk az előadást, amelyből alig derül ki valami Ölbei Lívia
írásából, hiszen színikritikának mégsem nevezhetem. A 75 esztendős Ray Cooneyról,
a valamikori gyermekszínészről, annyit talán mégis illet volna elmondani, hogy olyan
Magyarországon is játszott és népszerű előadások szerzője, mint a Család ellen
nincs orvosság, A miniszter félrelép, Ne most drágám! (John Chapman-nel), Délután a
legjobb vagy a Miért nem marad reggelire?
És azt is meg kellett volna jegyezni, hogy a Mester Angliában nemzeti kincsnek számít,
az elmúlt 40 év legsikeresebb vígjátékszerzője, akinek darabjait 40 nyelvre
fordították le és akit Károly herceg 2 évvel ezelőtt kitüntetett. A komédia
nagyágyújáról, koronázatlan királyáról beszélünk ugyanis. Ez kérem, mármint a
vígjátékírás, ugyanis egy szakma, amelyet nem illik lenézni.
Talán nem bűn, ha a Berzsenyi Színház biztos sikerhez nyúlt. A komédiát is el lehet, el kell úgy játszani, hogy az se ízléstelen, se erőltetett ne legyen. Márpedig Szombathelyen sem ez, sem az nem történt meg. Szalma Dorotty, aki egyébként egy roppant hírneves színházi dinasztia sarja, mert ezt is illenék megjegyezni, pontos arányérzékkel irányította a színészeket és élvezetes, jó tempójú, pergő előadást rendezett. Kétségtelen tény, nem Őze Lajos, Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva (szándékosan választottam az égi társulatból a neveket) játszottak a színpadon, hanem olyan fiatalok, akik pályájuk elején állnak, ismerkednek a helyzetekkel, egy igazi színház élményével és a közönség figyelmével. Botlanak, hibáznak s korántsem tökéletesek. Egyikük sem ezért a szerepért kap majd Jászai-díjat, de arányérzékük, igazmondásuk megkérdőjelezhetetlen.
Attól tartok Ölbei Líviának még a Jiři Menzel rendezésében, az Új Színházban játszott Még egyszer hátulról sem tetszett volna. Igaz, átkozottul nehéz belekötni Hirtling Istvánba, Takács Katalinba vagy Gáspár Sándorba.
És egyébként megjegyzem: igen A színháznak és a színháziaknak kötelessége, hogy mindig, minden pillanatban látszódjanak.
Bóka B. László
Színháztörténész, újságíró, színházi kritikus
PS: a fenti írást természetesen elküldtem a Vas Népe főszerkesztőjének is
