Aki a péntek délutánt még elégségesnek gondolta, hogy jegyhez jusson, nagyot taccsolt a Savaria Mozi pénztára előtt: a háromszázötven-egynehány férőhely mindegyikére jutott már tompor, sőt, információink szerint foglaltak jegyeket Budapestről is, csak hogy láthassák a Quimby Teátrum névre keresztelt, teljesen újsütetű előadást. A negyed kilences start előtt kisebb csoportosulások még így is csak a nagyterem bejárata mellett szoríthattak maguknak egy-egy négyzetmétert, amit a későbbiekben nem is bántak, hiszen részükről az este kisvártatva egészen konkrét ugrabugrába torkollott.
A hivatalos sajtóanyag a zenészek által megformált prózai szereplőkről, színházi cselekményről és a vásári komédia légköréről szólt, ergo agyban valami árnyas-bogas fekete humorral, popkulturális vagy színháztörténeti utalásokkal megtűzdelt performansz-félére bazíroztunk mint a negyed kilenc utáni percekben kiderült, helytelenül. Kijátszották az elvárásainkat, de ez akár cél is lehetett, hogy kivételesen ne borgőzös, hanem penge aggyal hallgassunk végig egy Quimby koncertet, nem arcon fröccsöntve magunkat vele, hanem elnyalakodva minden cseppjén.
Az elsötétülés után sistergő fehér zaj és meghatározhatatlan hangrétegek vásznára fekszik rá Kiss Tibi szándékoltan disszonáns dúdolása, somewhere... over the rainbows ismerszik meg az Óz, a nagy varázsló klasszikusa egy hangosbeszélőn át, ami funckiójából adódóan a beszédhang éles középfrekvenciáit erősíti fel, bennünk meg a ráhangolódást, ami a Zéró Dal megnyugtató hangvételére már be is következik.
Itt már világossá válik, hogy egy unplugged jellegű műsorral ajándékoznak meg minket, Varga Líviusz ügyeletes tréfamester pedig nyugtatólag közli, hogy hosszát tekintve előadásukat az átlagos húgyhólyagra írták. Kezemben cyber-sárga lötty, szikével táncol a borbély, a közérzete éppen szembejött ismerős sorok, de jön még Kamikaze Bárányra Homo Defektus, amidőn leesik az is, hogy a zenekar túlnyomórészt a 2005-ös albumáról, a Kilégzésről mazsoláz.
Már nem tapsolnak bele
Ez sokat elárul, főként azt, hogy megkímélnek az első lemezek lázálmos vízióitól. Többnyire. Ehelyett azt a baráti hangot ütik meg, amit egy zenekar a próbáin szokott, elmerészkedve egészen bensőséges territóriumokig: hagyján, hogy a Most múlik pontosan-nál a megénekelt szentjános-bogarakra kigyúlnak az állólámpákon addig megbújt izzófüzérek, de az Otthontalanság otthonára egy olyan, csúcsként értelmezendő mélységes pontra jutnak el, ahol Balanyi Szilárd billentyűjátéka és a megzengetett gitár valami túlvilági táncot lejtenek egymással most először nem is tapsol bele a közönség, még vagy három másodpercig csend honol a dal után. Óriási.
Azért persze nem kell félteni őket, hamar rágyújtanak jópár vágtató dalra, és apró közjátékokkal ahá, itt a színház! harsány nevetést robbantanak ki a pipacspiros széksorokban. Tibi például illusztrálja műsoruk alapfekvését, azért hozták tető alá, mert ki kellett próbálniuk, mi lesz majd később, hogyan fognak kerekesszékeken begurulni, képzeljük el, ahogy Líviusz maga után vontatja a monogrammal ellátott kacsáját... A megszólított erre rákontráz, milyen jó is lesz a senior előadásuk, az emberek majd nagyokat csettintve mesélik egymásnak, hogy "hát ez a csalafinta Quimby megint mit talált ki, fotelekből és kinyitható ágyakból játszanak, és képzeld micsoda dramaturgia, a Líviusz előtt még egy tévé is van!"
Emberünk elemében van, igaz, néha erőltetett a menet, például amikor elsüti, hogy az oroszok és a norvégok után nekünk is rá kéne tennünk a kezünket az Antarktiszra, és azzal állni az ENSZ bizottság elé, hogy a turulmadár igazából hóbagoly volt, a csodaszarvas csodarénszarvas, a mikulás meg eleve nemzeti színekben pompázik. Ja, és előirányozná a békepipát az állandó stresszben élő politikusainknak.
"Sziszi, menj ki! Ugye nem akarod végignézni magadat?"
A zenekar kopaszodó-pocakos lélekmotorja azonban visszavonhatatlanul lekenyerezi a közönséget, amikor a többiek cigiszünetre vonulásakor egyenként odaül a tagok helyére, és külön-külön eljátssza őket. A poén magvát az adja, hogy Dódi, szeretett rézfúvósuk rosszkor lép be egy ütemnél, és amikor ezt észreveszi, egy Miles Davis-es behajlással palástolja. "Ajj de kurvajó minden, csajozok innen hátulról, én, a zenész legjobb barátja, nélkülem sehol nem lennétek. Nézd csak, forog a Tibi, akkor itt lett volna valami téma" mondja a dobosszékben ülve, éppen Gerdesits Ferenc szerepében tetszelegve. A jutalom akkora taps, amekkora a tenyerekből kifér.
Még egy Álmatlan dal az emelkedettség jegyében, egy cincogó Cickány Jazz, Don Quijote ébredése és a heppiend, hogy ők már nem muzsikálnak, csak egy jelet adnak a gépnek. Bugizás a vastapsra: Szombathely még csak a második turnéállomásuk volt, de amilyen sikert arattak, nyugodtan legyünk büszkék magunkra, hogy most mi is egy jó nagy adag lelket öntöttünk beléjük. Megérdemelték, vagy nem?
