Multikulti eseményre indultunk, lagymatag ácsorgás lett a jussunk szombat este. Pedig a szervezők mindent elkövettek, este 6-tól két egykori kultfilmet vetítettek, Bódy Gábortól A kutya éji dalát (1983), és Xantus Jánostól a Rocktérítőt (1988). Ez már meg is adta az este hangulatát, hiszen ki kíváncsi ma már a langyos 80-as évek alterkodására, amikor még mindenféle bizottságok vizsgálódtak a filmben, zenében, irodalomban, hogy mi az, ami belefér a szocialista kultúrpolitikába, illetve Aczél György három T-jébe. Fiatalabbak kedvéért: Tiltott, Tűrt, Támogatott.
Ami akkor lázadásnak, friss levegőnek hatott, ma már történelem, egy ismerős mondt a múltkor, amikor az Idő van c. Gothár Péter film bemutatóját említettem, ami neked premier, az nekem filmmúzeum.
A rock and roll menekülttábor
Így talán nem is véletlen, hogy amikor a koncertkezdés előtt a kamarateremben Müller
Péter Sziámi rövid beszélgetésbe bonyolódott, másról sem volt szó, mint a 80-as
évekről. Amikor betiltott filmek várakoztak a dobozban, a filmes főmufti
munkástémájú, realista alkotásokat követelt, amikor csak kilopott bélyegzővel
lehetett kivinni egy filmet a külföldi fesztiválra. Ja, hogy miért is beszélünk
ennyit a filmről? Azért, mert Müller Péter Sziámi eredetileg filmrendező is volt, Ex-kódex
c. művét a magyar filmművészet kiemelkedő alkotásaként tartják számon.
Aztán hallunk arról, hogy abban az időben a fiatal, másként gondolkodó értelmiség nagy része bevonult a rock and roll-ba, köztük, ugye, filmesek, irodalmárok, képzőművészek, csillagász stb. Megrémülök a hangomtól, el fogok tűnni a rock and roll-ból. Olyan már, mint egy menekülttábor, mindenki itt van, aki nem elég bátor énekelte anno Menyhárt Jenő, az Európa Kiadó főarca, aki időben felismerte, hogy semmi sem tart örökké.
Ő el is tűnt, New York-ba távozott, a basszusgitáros Kistamás László Szingapúrban kötött ki. Az AE Bizottság képzőművész két tagja, ef-Zámbó István és fe-Lugossy László egy ideig szintén az Egyesült Államokban élt, Hajnóczy Csaba (Kontroll Csoport) elment a free-jazzbe, és ezt a sort még folytatni lehetne. Szóval, belátták, hogy változnak az idők, és jobb, ha nem erőltetik azt, amit egy kivételes pillanat hozott életre.
Ez már másik korszak
A szombati koncerten ennek anyagát nyomták ezerrel, az átlag 30 feletti közönség meg csak ácsorgott, unatkozott. Pedig Müller Péter szövegei nem kevésbé igényesek mint 20-25 évvel ezelőtt, csak hát, ma már antagonisztikusnak hat, ha olvasni kell a sorok között. A zene sokkal populárisabb, mint a Sziámi utolsó nagy korszakában, a 90-es évek közepén, amikor még megérdemelten szerepeltek a Sziget nagyszínpadán. A küzdőtéren összefutottunk a zaalegerszegi Polgár Péterrel, aki 10-15 évvel ezelőtt a Sziámi gitárosa és zeneszerzője volt, ő is megjegyezte, ez már bizony, másik korszak.
Amiért eljött a közönség
Olyanannyira más, hogy 80 perc kínos kínlódás után Müller el is köszönt, de
érezhető volt, nem örömmel teszi. A közönség lagymatagon követelte az újrázást,
a következő félóra viszont komoly robbanás volt. URH számok feldolgozása, régi
Sziámi nóták, mint a Ha előrelátó csecsemő lettél volna, a Kicsi
kicsiszolt kő, a Bétavill, hát igen, ezekért jött a közönség.
Ha nem játsszák el ezeket, a koncertet meg nem történtté kellene nyilvánítani, ami azt is jelentené, eltűnt a Sziámi. Müller Péter nem is volt vidám, ő valószínűleg úgy gondolja, tud még újat mondani, mutatni. Pedig a közönség most már csak a múltjára kíváncsi.
Ez az, amit 15-20 évvel ezelőtt a többiek már felismertek.
