Világhírt szerzett könyvből íródott a film, ami visszakanyarodva magáról a könyv meghökkentő elkészültéről szól. A valós alapokon nyugvó sztori szerint Jean-Dominique Bauby-t, az Elle divatlap főszerkesztőjét egy fiával töltött önfeledt délutáni autókázás közepette minden előzmény nélkül agyvérzés veri le a lábáról, aminek következményeként testének utolsó izma is lebénul a bal szemét kivéve.
Életmentő köldökzsinórként egyedül ez köti már csak össze elméjét a körülötte lévő valósággal, ez válik mindenévé, igaz, lassú ébredezése után erről még fogalma sincs. A film itt veszi fel a fonalat, egy olyan nézőpontból, ami a későbbi képsorokon is túlsúlyban van, és ami igazán szokatlanná transzformálja számunkra a történéseket: a kamera, mintha csak főszereplőnk pupillájába volna beleégetve, azt láttatja, amit ő lát, ahogyan nehézkesen fókuszál a körülötte sürgölődő fehér köpenyes alakokra, felfedezi a kórteremben elhelyezett rózsacsókrot, ahogy végigvezeti tekintetét a tavaszi szellőben libbenő függönyön.
"
egy katasztrófának kell rávilágítania valódi természetemre?"
Ne lepődjünk meg, ha az idő előrehaladtával a film közben azt vesszük észre, hogy megül minket a nyugtalanság, mocorogni kezdünk, kiszárad szájunk padlása, hiszen módfelett élethűen kapjuk vissza a klausztrofób tehetetlenség érzetét, akkor is, ha a való életben azt soha nem tapasztaltuk.
Ám a ténynél, hogy egy megnyomorult életű ember húsból tákolt elefántcsonttornyába zárkóztunk, jóval sokkolóbban hat, hogy a rendező a szerencsétlenül járt főhős gondolatainak legintimebb zugaiban merít meg minket újból és újból. Bűnösként ülünk a vászon előtt, hiszen elfoglaltunk egy mozgássérült parkolóhelyet, nem is akárhol, egy másik ember elméjében.
A morális gátakon általvetve magunkat aztán nyomon követhetjük a nüanszokkal tarkított jellemfejlődést, amit az egykoron a gondtalan franciák életét élő, negyvenes éveinek elején járó karrierista most saját testének foglyaként átél: tépelődik, fantáziál, kérdéseket tesz fel magának amiket néhanapján nekünk is illene magunknak , de a mérleg másik nyelvében ott van a helyes nővérkék láttán előbuggyanó, megtagadhatatlan hímsovinizmus, illetve a humorérzék ("Kicsoda ez? Én volnék? Úgy nézek ki, mintha egy formaldehides kásból szálltam volna ki" mondja magában például, amikor meglátja tükörképét).
Főszereplőnk szatirikus önmarcangolását és romantikázó elrévedéseit gondolati monológok formájában közli a nézővel, valójában beszélni nem tud, de még remél, hogy egyszer majd fog. Egy ügybuzgó logopédusnak köszönhetően azonban megtalálja a módját, hogy kommunikáljon a külvilággal: egy betűtábla, valamint saját pislogása segítségével az egy-egy szóból álló, egyszerű mondatoktól nemsokára eljut odáig, hogy egy komplett könyvet írjon képzeletének utazásairól.
Mert muszáj a pillangót kiengedni a szkafanderből, még ha a bátor mű végére kicsinykét meg is fogyatkozik a rendezői lendület.
A Cannesban és a Golden Globe-on is két-két díjat besöprő, az Oscaron pedig négy jelölést is kapott francia-amerikai filmdrámát április 10-től 16-ig vetítik az Agora Savaria Mozi nagytermében.
