Egy könyvtárszobában, a duruzsoló kandalló adta melegben Dr. Kövér István szombathelyi ügyvéddel (a Recski Szövetség Nyugat-Dunántúli Szervezetének elnökével) kávézunk, idézzük fel a szombathelyi ’56 szellemét. Beszélgetőtársam 1956-ban 19 évesen a szombathelyi vasútállomáson dolgozott, maga is részese volt az eseményeknek. A kilencvenes évektől kutatta ’56 Vas megyei és szombathelyi vonatkozásait, számos helytörténeti munka szerzője. (A beszélgetést, követve az 56-os eseményeket, több részletben közöljük.)
- Milyen volt a légkör ’56 előtt Szombathelyen?
- Szegény volt mindenki, és rettegett, mert nem tudta, hogy meddig van szabadlábon, a családfő meddig maradhat otthon, meddig keresi a kenyeret. Nem kellett semmit sem csinálni, elég volt, ha a párttitkár kinézte magának a lakásod, bejelentette, hogy abba egy reakciós lakik, és másnap a családfőt elvitte az ÁVÓ, a családot pedig kitelepítették. Ilyen légkör volt. Nem lehetett megközelíteni az osztrák határt, bélistáztak, akik a régi rendszer hívei voltak, azokat - vagy nyugdíjjal, vagy minden ellátás nélkül – elbocsátották.
A nép rendkívüli módon elkeseredett, a Szabad Európa Rádió vagy az Amerika hangja biztattak bennünket, éltették a reményt, hogy a helyzet meg fog változni. Mindenki azt várta, hogy amikor 1955-ben kivonultak Ausztriából az oroszok, majd innen is ki fognak menni. Úgy hittük, az oroszok csak azért vannak Magyarországon, hogy az összeköttetést biztosítsák az Ausztriában állomásozó szovjetekkel. Amikor aztán ’55-ben kivonultak Ausztriából, hirtelen létrehozták a Varsói szerződést, hogy ne kelljen innét kimenni. Rengeteg volt a besúgó, minden irodában, az esztergapad mellett, bárhová néztünk, valaki beépített ember volt. Bizonytalan volt a nép, rettegett, félt. És várta, várta, hogy történjen valami.
- Akkoriban Szombathelyen élt?
- Nem, mert amikor 1944. októberében az amerikaiak naponta bombázták a várost, az állomást és a repteret, a mi lakásunkat is földig rombolták. A szüleimmel ugyanis az állomás és a reptér között laktunk. Falura menekültünk, Táplánszentkeresztre, hogy túléljük a háborút. Onnét csak 1964-ben költöztünk vissza.
’56-ban 19 éves voltam, a Nagy Lajos Gimnáziumból az érettségi után a vasúthoz kerültem, ott dolgoztam, ahol édesapám is. Táplánszentkeresztről jártunk be dolgozni. A vasút a legnagyobb üzeme volt Szombathelynek, a forradalomban a legaktívabb a vasutasság volt. Szombathelyen nem volt egyetem, sem főiskola, nem volt felsőfokú diákság, csak akik hazaérkeztek a pesti egyetemekről.
- Jelentős ipar sem volt?
- Akkoriban azért működött a Lengyár, fél Dunántúlt ellátta. Sorolom tovább, volt itt szövőgyár, cipőgyár, fonoda, sokkal nagyobb volt a város ipara, mint most, csak ’90 után megszüntették vagy magánosították és tönkretették. A járműjavítóban több mint 1400 fő dolgozott, a vasútállomás 600 fővel működött, 560 fő dolgozott az igazgatóságon.
- Mi történt Szombathelyen október 23-án?
- Egy hétköznapi napnak indult, mindenki végezte a napi megszokott munkáját. Hallottuk mi is a rádióban, mert akkoriban mindenki onnan tájékozódott, hogy Piros László belügyminiszter nem engedélyezte az egyetemisták felvonulását. Aztán pár óra elteltével hallottuk, hogy mégis zöld utat adott a felvonulásnak. Mi vártuk, milyen hírek lesznek, de semmit sem hallottunk.
Mindenki a robbanást várta. Nem tudtunk mi történt Budapesten, csak amikor 23-án este megérkeztek az első személyszállító vonatok. (Akkoriban Szombathely és Budapest között még öt óra volt a menetidő, így aki délben a fővárosban felszállt, estére ért ide.) Az esti vonattal érkezők már suttogták, hogy Budapesten milyen helyzet van, hogy felvonulást tartottak a diákok, és a lakosság is melléjük állt. Beleborzongott mindenki ezekbe a hírekbe, és suttogta tovább, az utasok mentek haza, elmondták a családnak, a vasúti személyzet is szétkürtölte a híreket. Gyorsan terjedt.
- Nagyon nehéz ezt elképzelni…
- Akkor még rádiója sem volt mindenkinek, nemhogy tv-je. A falvakban a tanácsházán volt egy rádió, onnét oszlopokon vezették el a házakba az adásokat, egy hangszórón, két gombbal lehetett az egyik állomáson a Kossuthot a másikon a Petőfit fogni. Semmi mást. A rádiót bekapcsolva október 23-án este először puskaropogást lehetett hallani, aztán meg semmit, majd egyszer csak megszólalt a himnusz, és dalokat játszottak, aztán néma volt a rádió is.
- Aztán jöttek a pesti vonatok.
- Akik este indultak Budapestről, 20 óra körül, azok hajnali négykor érkeztek Szombathelyre. Ők még több hírt mondtak. Az egyik legérdekesebb dolog, hogy ezzel a vonattal érkezett meg Szombathelyre a ledöntött Sztálin szobor valamelyik kézfeje, idehozták.
- Ki hozta? Hova lett?
- Próbáltam megfejteni, de senki sem tudja pontosan…
- Melyik kézfej? Látta személyesen?
- Nem, de beszéltem olyannal, aki látta. Hiszem, de bizonyítani nem tudom, hogy eljött Szombathely állomásig a hajnali vonattal, de hogy aztán hova lett?
- Szombathelyen történt bármi is október 23-án vagy 24-én?
- Minden csendes volt, nem lehetett tudni, mi lesz, hogy vidékre is kiterjed-e vagy sem, hogy milyen formában fog kiszélesedni, ha egyáltalán kiszélesedik.
Szombathely illetve Vas megye akkoriban nagyon nehéz helyzetben volt. A megyét meg akarták szüntetni. Még Rákosiék idejében a Központi Bizottság hozott egy olyan döntést, hogy egy részét Zala megyéhez, a másikat Győr- Sopron megyéhez kell csatolni. Október 23-án Szombathelyen épp erről tanácskoztak. Hadd idézzem egy könyvemből pontosan: „Ezen a párás őszi napon, 18 – 20 fokos melegben megyeszerte mindenki végezte megszokott munkáját, Szombathelyen délelőtt tíz órakor a Hazafias Népfront bizottság tartott ülést a területrendezésről, ahol Tóth Dezső, Török Károly, Bernáth György vb tagok és Szántó Jenő, a Vas megye című napilap főszerkesztője védte a központi vezetőség akaratát Vas megye megszüntetéséről.”
- Másnap mi történt?
- A rádióban fasiszta reakciós elemekről beszéltek, és a szovjet alakulatok segítségét kérték. Szombathelyen a szilárd ellenállásra szólított fel J. Kiss Ernő, a Megyei Tanács elnöke. Mindenki várta, hogy mi történik Pesten. A hírek hol pontosan, hol eltorzítva érkeztek, olyan híreket is hallottunk, hogy a szovjetek tankokkal szétlőtték Budapestet. Mindenki érezte, valami változásnak lennie kell, de hogy hogyan, nem tudtuk. Ki lesz a vezér? Leváltják a Tóth Dezsőt? És mi lesz Nika Györgynével, a városi pártbizottság első titkárával, aki véresszájú és kegyetlen nőszemély volt. Jönnek emberibb utódok? Ez mind nagy kérdés volt.
Aztán október 25-én a szovjet laktanyából (a 11-es huszár úton), látva, hogy milyen változások vannak, elindult két orosz tiszt, és körbejárta az iskolaigazgatókat. A nevüket nem tudni. Nyugalomra intették a diákságot. A város számos pontján állomásoztak szovjet katonák, lakásokban, bent a városban szovjet családok laktak. Figyelmeztették a tanárokat, ha valamelyik szovjet állampolgárnak baja lesz, akkor a szovjet hadsereg kénytelen fegyvert használni, nincs mérlegelés. Az orosz tisztek így jutottak el a szombathelyi ’56 egyik fő vezetőjéhez, Koncz Endre tanárhoz is. Ő úgy látta, valamit muszáj tenni, mert ha itt a diákság megindul, abból nagy tragédia lehet Szombathelyen.
Egy másik értelmiségivel, Horn Miklóssal felkeresték a pártbizottságot, és onnan kihívták a Tóth Dezsőt. Kérték, vegyék le a napirendről a megyei területrendezést, a megye megszüntetését. Hogy legalább ezzel le lehessen csillapítani a lakosságot, mert ez az általános nyomoron, félelmen és rettegésen túl plusz indulatokat szított a megyében.
A történethez még hozzátartozik, hogy előtte nem sokkal, októbert megelőzően tudni lehet, hogy Szombathelyen járt Hollós Ervin, a KISZ Központi Bizottságának első titkára. Azért jött (akkoriban más magasabb vezetők is megfordultak), hogy megnyugtassák a helyi kádereket, ha meg is szűnik a megye, az itteni megyei első embereknek továbbra is lesz helye.
- Mikorra készültek ezt a megyei átszervezést végrehajtani?
- Még az év december 31-ig be akarták fejezni. Ez biztos.
Ez a Hollós Ervin azt tanácsolta az ittenieknek, hogy a budapesti Petőfi körhöz hasonlóan hozzanak létre itt is egy kört. Ugyanakkor a szombathelyiek is ezt kezdeményezték. Így közös volt az akarat, létrejött egy civil társulat, a Petőfi kör mintájára. A már említett Koncz Endre, a hazafias népfront vezetőivel, Horn Miklóssal, a TIT égisze alatt megalakították a Vasvári Pál Kört. Ebből, az ő környezetükből nőtt ki az a vezérkar, ami irányítójává vált az 1956-os eseményeknek.
Visszatérve a ’56-os történésekhez két orosz tiszt tárgyalt Koncz-cal, aki úgy érezte, hogy őneki feladata, mint a Vasvári kör elnökének, a biztonság érdekében, hogy lépéseket tegyen. El is indult 25-én a szovjet parancsnokságra. Arra kérte az ottani vezetőket, hogy a nyugalom érdekében hagyják el Szombathelyet, tegyenek egy ígéretet, hogy az év végéig kivonulnak a városból, és ők, a Vasvári Kör garantálja, hogy nem történik semmi baj, és lecsendesíti a népet. A szovjet tiszt (mert nem bocsátották a parancsnok elé), akivel Koncz tárgyalhatott, állítólag azt felelte, ő ilyet nem ígérhet, ő katona, vezényszóra cselekszik, ha Moszkvából ilyen utasítást kap, akkor kivonulnak. Gyakorlatilag egy reális helyzetet vázolt. Vele volt Szemző Magda pártiskolai tanár, de ő be se léphetett a szobába.
Október 27-én, szombaton aztán a vasutasok már lázban égtek, addig nem történt semmi, valamit már csinálni kellett… (innen folytatjuk…)
56 éve Szombathelyen (III. Rész) Ujjnyi vastagon ráfagyott a vér a lépcsőkre
