Akik nyomon követték az athéni eseményeket, emlékezhetnek: Annus Adrián haragudott a japánokra. Sajtótájékoztatóján nem volt hajlandó válaszolni a szigetországból érkező újságíróknak. Nehezen emésztette meg, hogy aranyérmét a jogerős laussane-i ítélet előtt Koji Murofushi nyakába akasztotta a japán császár.
Azóta sok mindent átértékelt az ember és ma már biztosan válaszolnék a japán újságíróknak
– ezt már egy Japán tévéműsorban mondta decemberben.Koji Murofushit gyerekkorom óta ismerem, kis túlzással együtt nőttünk fel. Athén óta egyszer találkoztunk, Daeguban a világbajnokságon. Kezet fogtam vele, gratuláltam a győzelméhez, váltottunk pár udvarias mondatot. Nem hiszem, hogy bármelyikünknek feszélyezve kéne éreznie magát. A pályán nagy ellenfelek voltunk, de ma már mindkettőnknek mások a céljai. Ő a dobókörben én edzőként szeretnék sikeres lenni.
A Haladás VSE dobóedzőjét ezúttal egy olyan műsorba hívták, ahol pályafutásukat befejező sportolók jelenlegi tudására kíváncsiak.
Azt, gyanítom beugró voltam valaki helyére
– meséli nevetve Annus.Gyakorlatilag három nappal az indulás előtt egyeztünk meg a szerkesztőkkel, én pedig utoljára öt éve fogtam kalapácsot a kezemben. Még egy dobókesztyűm sem volt. Ennek ellenére még mindig ezt tartottam az európai szemmel legnormálisabb meghívásnak. Hívtak már üvöltőversenyre, de arra is volt próbálkozás, hogy egy japán harcossal verekedjek ketrecharcba.
"Nem lepődtünk meg, hogy az embernek magának kell megsütnie a húst"
Bevallása szerint különben egyébként is azt gondolta, hogy eljött az ideje mindenkiben tudatosítani, talán egy kicsit magában is, hogy edzőként nem lehet úgy dolgozni, hogy haragszik az ember az egész világra. Képtelenség úgy képviselni a tanítványok érdekét. Annusék Tokioban a Narita reptérre érkeztek, ahol a stábon kívül autogramkérők várták. (Nem tudom, hogy mennyi jenbe kerül errefele az ilyesmi – viccelődik a tréner.) Ezt követően egy gyors ebéd szerepelt a programban.
A Koreában töltött pár nap azért itt jól jött. Nem lepődtünk meg, hogy az embernek magának kell megsütnie a húst, és a pálcikára sem hittük azt, hogy hurkapálca. A titokzatosság kicsit zavart, még ekkor is alig tudtunk valamit a műsor részleteiről. Mondtuk is, ha ebből mégis ketrecharc lesz, akkor nagy a kaki
– meséli.A szállás Tokió belvárosában egy ötcsillagos szállóban volt, két perc sétára az egyik legforgalmasabb szórakoztató negyedtől. A fiúk azt mesélik, érdekes és tanulságos volt az ottani esti kirándulás. Az étterembe belépve hangos kiabálással üdvözölték őket, akadt olyan étterem, ahol automatában kellett megvenni a leves- és a főételjegyet, erre adta ki a szakács az ételeket.
Szerencsére mindenhol volt fotó
– mondja Annus. Viccet félretéve, Koreával ellentétben itt egész jól beszéltek angolul és a Soju helyett is Szakét mérnek. Utóbbi mindenképpen minőségi különbség. Bevallása szerint versenyezni többször volt Japánban, de akkor a szállodán, a pályán és a 80 méteres vonalon kívül nem sok mindent látott.Bevallom, teszteltem az embereket. Beszélgettünk mindenkivel, elmondtuk ki vagyok. Kíváncsi voltam a reakciókra. Két dolog lepett meg. Az egyik, hogy mennyire nem ismerik Kojit – többen azt mondták csak a foci és a baseball érdekli őket -, ezt méltatlannak is tartom, a másik, hogy errefelé határozottan igaz: aki híres azt tisztelik, szeretik, tökmindegy mit csinált. Érdekes tapasztalat volt.
A műsorról
Azért errefelé megadják a módját: a forgatás helyszínén egy stáb és egy beidomított kutya várta Annust. A kutyus kézjelekre futkározott, csettintésre ugatott. Uszkár volt, nem pitbull. A stábnak kilenc kamerája volt, külső helyszínen, Tokió egyik atlétika pályáján volt a felvétel.
Az állam is leesett, amikor megláttam mire készülnek
– eleveníti fel érzéseit Annus. Tudatosult benne, hogy dobnia kell, de azért nagyot nevetett, amikor meglátta, hogy 80 méterig felvonalazták a pályát. Pörgött az óra, voltak versenybírók. Sejtette, hogy itt ezt komolyan veszik és nem vágóképezni akarnak.
Érdekes volt, nem tagadom, néha felvillant bennem: na idejöttem hülyét csinálni magamból, hozhattam volna pár Kiszel Tündés naptárt is. De azzal vigasztaltam magam, hogy ha Ben Johnsonnak nem derogált ez a műsor, akkor megpróbálom jól érezni magam én is. Sikerült. A végén komolyan mondom sajnáltam, hogy nem vittem normális dobócipőt, így esélyem sem volt forogni és egy picit nagyobbat dobni. A méterről egyébként nem beszélek, ilyenkor télen nem az számít.
