Hadd kezdjem egy személyes, többeket esetleg értetlenkedő reagálásra késztető megjegyzéssel: nekem nagyon-nagyon bejött az idén 31 esztendős, queensi születésű Benh Zeitlin első nagyjátékfilmje. Az elmúlt mozis év végének látványos és nagyot akaró, ám kétes értékű, több sebből vérző, sokszor nagy reklám- és kritikai sortűzzel felvezetett, félig vagy teljesen csalódást keltő bemutatói ( Felhőatlasz, A hobbit - Váratlan utazás, Pi élete) között rám fért már egy ilyen egyértelműen minőségi, tiszta és humánus élmény is.
Biztosan lesznek, akiket A messzi Dél vadjai-tól már a téma- és a főhős-választása is elriaszt. A történet középpontjában ugyanis egy a Mississippi-deltában (bár helyszínként én például jó ideig el tudtam képzelni Délkelet-Ázsiát és Afrikát is) bizarr körülmények élő, öntörvényű közösség áll. Sokakat - köztük a magukat ilyen-olyan alternatív filozófiák empatikus híveinek érzőket - fog provokálni vagy egyszerűen bosszantani az az ösztönösség, ahogyan ezek az emberek az általunk ismert civilizáció (itt egy hatalmas gát mögött magasodó ipari-vegyi zóna és a hozzá kapcsolódó jellegzetesen déli város) közvetlen szomszédságában élik a mindennapjaikat.
Semmi cukiság - állatok vagyunk!
Vélhetőleg ezt is érezte a forgatókönyvet társíróként is jegyző Zeitlin, amikor abszolút főszereplőnek egy ebben a közösségben gyermeki öntudatára ébredő 6 év körüli kislányt tett meg. A Hushpuppy (már maga a név is sokat sejtető, kedves angol szójáték) apjával él a részben természetbe simuló, részben civilizációs hulladékokból összetákolt kalyibájukban. Édesanyja évekkel korábban elhagyta őket. A néző nagy szerencséjére - az összes többi dramaturgiailag központi fontosságú motívummal együtt - a film nem dumálja túl és kellően nyíltan kezeli ennek pontos okát. Így a szentimentális családi dráma helyett a kislány sokkal elevenebbül bemutatott öntudatosodási folyamatára figyelünk.
Merthogy Hushpuppy az utóbbi évek talán legszerethetőbb és legeredetibb karaktere. Egyszerre van meg benne a világ bármilyen apró vagy hatalmas jelenségére való őszinte rácsodálkozás. A nyiladozó értelem fehér foltjait a közösségi, családi és magánmitológiával, színes és sokszor ijesztő magánfantáziával kitöltő gondolkodás. A védelemre szoruló kislány kétségbeesése és a saját gyengeségeivel, önvádjával és nihiljével küzdő apját a felelősségére figyelmeztető tiszta gyermeki szeretet. Most kell azonnal kimondanom: hogy mindez nem hullik szét és nem válik giccsé, ahhoz kell a film forgatásakor 5 éves, amatőr Quvenzhané Wallis elementáris őstehetsége. (A kislányt alakításáért a legjobb színésznő díjára javasolta a jenki Filmakadémia - nem érdemtelenül.)
Özönvíz és Noé bárkája a Fürdőkádban
Az expozíciós szakaszban bemutatott színes, életerős, a felnőtteknél kellő mennyiségű szeszekkel és mindenféle helyi népi ünnepléssel megspékelt alternatív, hippi fílingű kisközösségiségnek akkor jön el a terheléspróbája, amikor a környéket nagy vihar éri el és hatalmas árhullám fenyeget. Az egyébként Fürdőkád névre hallgató településen is csak maroknyi bátor lakos tart ki. Amikor a megemelkedett vízszint és a pusztulás miatt veszélybe kerül a túlélésük, még mindig nem akarják elhagyni választott hazájukat. Olyan lépésre szánják el magukat, amely az addig közömbösen tűrő „normál” külvilágot is kemény válaszlépésre készteti.
Hushpuppyt személyes drámája ráadásul további próbatétel elé állítja: apja ugyanis megbetegszik (hála a rendező józanságának: megint vagy fél tucat értelmezése lehetséges, hogy miért). Így a bátor kislánynak útra is kell kelni, hogy segítséget vagy enyhülést tudjon szerezni. A filmnek ebben a záró harmadában a legkényesebb az egyensúly az egész filmet átszövő motívumok egyensúlyának megbomlására - de Zeitlinék ízléssel, józansággal és mértéktartással kezelnek mindent. Így a fináléra igazai katarzist élhet át a nyitott szemű és lelkű néző.
Mesteri meseszövés-fonás
A messzi Dél vadjaiban ugyanis szétszálazhatatlanul keveredik egy családi dráma, egy apa-lánya kapcsolat elképesztő sűrűsége, egy alternatív közösségi életmódról erősen dokumentarista filmnyelven megfogalmazott szociográfiával. Mindez nyakon van öntve, át van szőve a legváratlanabb pillanatokban szárba szökkenő líraisággal - amolyan mágikus realista, néha egészen víziós atmoszférával. Úgy kapunk itt nagyon kíméletlen kor- és társadalomkritikát, hogy egyetlen pillanatra sem kell azt az ál-filozofikus üzenetesdit elszenvednünk, mint a fentebb jelzett szuperprodukciók esetében sajnos többször is.
És közben végigélhetünk egy felejthetetlen, titokzatos, ám mégis életszagú történetet egy bátor kislányról, néhány furcsa figura kitartásáról és hitéről meg a filmtörténet egyik legszívbemarkolóbb és legigazabb apa-lánya szeretéséről. No és hiteles, nem szájbarágó felvetetéseket a Föld és teremtményei iránti felelősségünkről, az ezredforduló összes kínját és esélyét magába sűrítő univerzális látásmódról. Mindezt ezrede annyi csinnadrattával és képmutató magabiztossággal, tisztán és egyszerűen, hol csendes derűvel, hol pedig harcos daccal, mint a giga költségvetésekből készült Felhőatlasz-ban vagy Pi életé-ben.
Ezért ne okozzon meglepetést senkinek, hogy például az utóbbi majdnem tucatnyi jelölése mellett Benh Zeitlin függetlenfilmes háttérrel (a Sundance filmiskoláján, például a magyar Gazdag Gyula tanácsaival) készült, nullszaldós moziját is jelentős díjakra tartotta érdemesnek a szakma! Amellett, hogy látom és elismerem az előbbiekben többször bírált filmek vagy éppen Az Argo-akció, a Lincoln vagy a Bin Laden-film értékeit és fontosságát - magam az ilyen filmekben látom a filmművészet jövőjét. A tavalyi sokkolóan lehangoló filmes felhozatal után ráadásul úgy tűnik, hogy ezt a vörös bársonyszőnyeges és rongyrázós, aranyszobrocskás szakmai elitben is érzékelik néhányan.
