Antal Imre és a foci

A VB-ről jut eszembe. Életemben egyetlen-egyszer én is labdarúgtam már, még Zeneakadémista koromban. A vonós tanszék kihívta a zongoristákat barátságos mérkőzésre és engem is beválogattak a csapatba. De az nem baj, hogy életemben nem fociztam még? - kérdeztem. Csak bele tudsz rúgni egyet a labdába! - győzködtek. Talán, mondtam bizonytalanul, és mi lesz a dolgom? Rombolnod kell! - világosítottak fel. Atyaisten, hogyan kell rombolnom? Elrúgod előlük a labdát, te hülye - hangzott a taktikai utasítás.
Zsolt István vezette a mérkőzést, mert ő a Madách Színház főügyelője volt, művészember, és világhírű játékvezető. Zsolt István sípolt, elkezdődött a meccs, és én ott találtam magam egy igazi focipályán, dinamógatyában, kezemen karórával, mert azt magamon felejtettem. Álldogáltam a kapus előtt, kitárgyaltuk a világ dolgait és alig vártam, hogy ki-rombolhassam magam végre. Egészen addig, míg észre nem vettem, hogy ördögi cselekkel közeledik felém Grakszler Lajos - a népszerű Grakszi. Pardon, - mondtam a kapusnak - attól tartok, nekem most rombolnom kell majd. Ezzel se szó, se beszéd, jobb rüszttel úgy sípcsonton rúgtam a népszerű Grakszit, hogy majd leesett a lábfejem. Pedig esküszöm mindenre, ami szent, én csak rombolni akartam egy kicsit. Az a piszok megjátszós Grakszi meg leült a fövenyre, és tiszta erőből üvölteni kezdett. Zsolt István fütyült, elővette a piros lapot és lezavart a pályáról. Sokat mondok, ha négy perc eltelt a játék kezdete óta. Ezzel aztán örökre be is fej! eződött az én szépen bimbózó, nagy reményekkel kecsegtető sportkarrierem.

Lejegyezte:
Bodonyi László