Ez most egy kicsit szubjektív lesz, szóval engem ér anyázni egyedül. A helyzet az, hogy tegnap moziban voltam. A Savariában. A kisteremben adták A 100 éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című filmet, amelyre már egy ideje vártam, tekintve, hogy a könyvről is szinte kivétel nélkül jókat hallottam. De ez itt most nem is igazán kritika lesz, inkább csak egy másfajta értelmezés, egy gondolatfolyam, ami már régen kikívánkozott belőlem.
Az ember, aki mindenhol ott volt
Divatos dolog a filmmel kapcsolatban a road movie és a Forrest Gump kifejezéseket használni, ezért én is beleírom a cikkbe, de nekem nem ezek a dolgok voltak érdekesek. Előbb azonban essünk túl a kötelezőn, aki nem tudná, miről szól az év legvidámabb filmcíme díjra is eséllyel pályázó darab, annak itt a szinopszis:
Allan Karlsson (Robert Gustafsson) századik születésnapja közeleg és ennek megfelelően nagyszabású születésnapi zsúrt szerveznek neki a nyugdíjas otthonban, ahol idős napjait tölti. Allan, kora ellenére éles eszű, tisztában van a körülötte zajló eseményekkel, azonban a nemes alkalomból rendezendő buli hidegen hagyja: ünneplés helyett kimászik szobája ablakán és eltűnik. A nála lévő pénzből buszjegyet vásárol és egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően egy pénzzel teli táska birtokosává válik. A táska létéről mások is tudnak, ezért az öregúr drogdílerek és a rendőrség célpontjába kerül.
Allan kalandjai azonban nem százéves korában kezdődtek. Menekülése közben visszaemlékezésekkel mutatja be élete legizgalmasabb, a XX. század történelmét befolyásoló pillanatait: hogyan került egy vacsora asztalhoz a jövendőbeli Truman elnökkel, hogyan stoppolt együtt Churchill-lel vagy éppen csónakázott Mao feleségével és gyűrte le gyalogszerrel a Himalája zord csúcsait.
Meghallgatni őket, csak egy pillanatra
Ám a lényeg inkább az, hogy egy tisztes kort megért öreg úrnak elege van abból, hogy unalmas, külvilágtól elzárt helyen töltse el hátralévő idejét. Kimászik hát az ablakon (nyugi, földszinti), és elindul élete utolsó nagy kalandjára. Igazából ez a film tökéletes arra, hogy megváltoztassa, azt a fajta gondolkodásmódot, a közönyt, ami az idős emberekkel kapcsolatban rátelepedett a társadalomra, nevezetesen, hogy az öregek unalmasak, lassan beszélnek, az ő korukban minden más volt, és ezért inkább nem is szívesen vagyunk a társaságukban. Szeretjük letudni a velük töltött időt, amit a lelkiismeretünk azért megkövetel.
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ezek az emberek fantasztikus dolgokat éltek meg, éltek át, éltek túl, és ha egy pillanatra figyelnénk rájuk, remekül szórakoznánk. Persze, nem volt ott mind az atombomba feltalálásakor, nem tancolt mind Sztálinnal, de a saját élményeik lehetnek legalább ennyire fontosak, izgalmasak.
Egymásnak csinálják a filmeket, nem a közönségnek
Ezen kívül még egy dologért hálás vagyok ennek a könyvnek/filmnek. Úgy vettem észre, hogy az utóbbi időben a művészfilm inkább szitokszó lett a magyar társadalomban amelyben sajnos több olyan magyar rendezőnek is óriási szerepe van, aki a borzasztó unalmas, semmitmondó filmjeit próbálja még most is ráerőszakolni a mozi rajongóira, pedig erre igazából semmi sem predesztinálná őket.
Szándékosan vagy tudat alatt, de olyan emberek határozzák meg a magyar művészfilm gyártás irányát, akik szerint a saját filmjükre azzal tudják a legjobban felhívni a figyelmet, ha 30 másodpercen keresztül mutatnak egy kihunyó petróleum lámpát. Bravó! Egymásnak készítik ezeket az filmeket, hogy aztán megveregessék egymás vállán az annak idején még a Vörös Október Ruhagyárban készült konfekció zakót, hogy
Zseniális volt, ahogy a naplementét hat percen át mutattad. És mekkora húzás volt, hogy mindezt fekete fehérben.
Hollywoodon kívül is van élet
Ez a mozi talán segít megváltoztatni azt a mára itthon egyre inkább eluralkodó gondolkodást, miszerint vagy az említett urak halál unalmas produkcióit nézzük, vagy a hollywoodi akció-giccs parádét. Vannak még jó filmek, igaz, kicsit nehéz rájuk találni, de egy Almódovar vagy egy Özpetek filmben sosem csalódhat az ember.
De vajon miért nincsenek nálunk ilyen darabok? Tehetséges fiatalok vannak (elég csak az MTV-re készült Szabadság – Különjárat vagy A berni követ című filmekre gondolni), pénz kevesebb, de a két előbb említett úr alkotásai sem arról híresek, hogy dollármilliókból készülnének. Ellenben szólnak valamiről, van mondanivalójuk, tanítanak, ráébresztenek, ami igazából a filmek egyik fő értékének kellene lennie. Mint a 100 éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. Meg újra megtanított régen elfelejtett dolgokra.
