A mamahotel egy viszonylag új keletű jelenség, mely röviden és tömören azt jelenti, hogy egyre nagyobb számban tapasztalható a fiatalabb generációk körében, hogy képtelenek az érzelmi és fizikai leválásra édesanyjukról. Mamahotelnek nevezzük például, ha egy 30 felnőtt még mindig az anyjával él, élvezi a mamahotel „szolgáltatásait” (étkeztetés, bevásárlás, mosás, takarítás) a felelősségteljes felnőtt élet minden nehézsége nélkül.
A jelenségnek számos pszichológiai és szociológiai oka van, rengeteg féle formája, következménye és vita ezek körül. A koronajárvány kitörésének következtében azonban felütötte a fejét a mamahotel jelenségkörnek egy eddig nem létező változata, a kényszerű mamahotel.
A kijárási korlátozások, a kollégiumok bezárása és a nappali tanulás melletti munkalehetőségek hirtelen csökkenése miatt sok egyetemista haza kényszerült a szülői házba. Ez az új (vagyis inkább régi-új) élethelyzet azonban a fiatalok számára a hagyományos mamahotellel szemben nem egy könnyű, megnyugtató és biztonságot adó helyzet. Sokkal inkább konfliktusok és egyéb nehézségek forrása.
Miután megkérdeztem pár ismerősömet, akiket érint a dolog, hogy hogyan élik meg a kényszerű haza költözést, kiderült; a legtöbb nehézséget az okozza, hogy a szülők nem egy fiatal felnőttet, hanem egy gyereket látnak haza költözni.
Sok konfliktus forrása lehet, ha egy évek óta önálló életet élő fiatal fölött hirtelen újra atyáskodni és anyáskodni kezdenek a szülők.
„Elég frusztráló, hogy négy év után újra be kell számolnom édesanyámnak arról, hogy hová megyek, kivel megyek, mit csinálok.”
„Amikor a tanulmányai miatt az ember egy másik városba költözik, ott elkezd kötődni emberekhez, helyekhez, intézményekhez, melyek már a fiatal felnőtt életéhez tartoznak. A szülővárosba visszaköltözni olyan volt, mintha megint gyerek lennék.”
A már jól megszokott magánszféra is csorbul.
Szintén problémákat okozhat, hogy a már kirepült fiatalok megszokták, hogy ha szeretnének, egyedül lehetnek, akkor beszélgetnek a szüleikkel, amikor akarnak, és nem rontanak rájuk a szobában. Ez szintén abból fakadhat, hogy a szülők számára rögzült: abban a szobában egy gyerek van.
„Még mindig nem szoktam hozzá, hogy ha egyedül akarok lenni, azt előre jelentenem kell, különben simán benyitnak a szobámba kopogás nélkül.”
Az életritmus és a mindennapi rutinok is elhangolódtak már.
Amikor egy egyetemi tanulmányait megkezdő fiatal kollégiumba vagy albérletbe költözik, sokszor okoz nehézséget, hogy megszokja: innentől magára főz, most, takarít és vásárol. Ez azonban általában csak kezdeti nehézség, igen hamar kialakul egy saját életritmus és a napi teendők rutinja.
A most kényszerűen haza költöző ismerőseim egy része azt vette észre, hogy bár próbálná kivenni a részét a házimunkából, ez nem egyszerű. A rutinok, amiket a kollégiumban, albérletben kialakított, sokszor nem összeegyeztethető anya és apa rutinjával.
„A saját albérletemben már kialakítottam magamnak a házimunka menetét – Mikor, milyen gyakran mosogatok, takarítok, mikor indítom el a mosógépet, stb. Nagyon kellemetlen, hogy én naponta egyszer, esténként szoktam elmosni minden edényt, de itthon mindig üres a mosogató tálca. Aztán persze megkapom, hogy nem vagyok képes elmosni magam után.”
Ebben a helyzetben könnyebb ellustulni.
Még ha valaki küzd is ellene, valljuk be, néha nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy újra élvezzük a mamahotel exkluzív szolgáltatásait.
„Öt kilót híztam és legalább 3 árnyalatot sápadtam. Mivel fizikailag nem kell bejárni egyetemre, a reggeli torna is egyre gyakrabban marad el.”
Azt tanácsolnám a kényszerűen haza költöző fiataloknak és szüleiknek, hogy mielőtt hajba kapnának a szokásos dolgokon, próbálják meg bele képzelni magukat a másik helyzetébe.
