Péntek este a Bloomsday keretében nyílt meg a Westwerk Egyesület „Újra elvadulni” című kiállítása a Szombathelyi Képtárban. A tárlatot Czebula Anna, a Képtár igazgatója vezette fel, köszöntőt mondott Csapláros Andrea, a Savaria Múzeum igazgatója, a kiállítást pedig Nemes Z. Márió esztéta nyitotta meg. Az este végül nem klasszikus megnyitó lett, inkább olyan, mint egy lassan benépesülő ökoszisztéma: emberek jártak egyik munkától a másikig, megálltak, visszafordultak, újranéztek.
A Westwerk projektje ráadásul nem egyszeri gesztus, hanem közös alkotói folyamat eredménye. Az alkotók már ötödik alkalommal gyűjtik össze és fordítják át valamilyen formába azokat a gondolatokat, amelyek a természethez, a tájhoz, az ember és környezete viszonyához kapcsolódnak.
Csapláros Andrea beszédében azt mondta: egyik Paradicsomból a másikba érkezünk, mert kiállításmegnyitókban és egyéb programokban sem volt hiány aznap. A megállapítása ezzel együtt remek összefoglalója is volt a tárlatnak, még akkor is, ha nem mindig valami paradicsomi állapotba érkeztünk meg egy-egy kiállítási tárgy előtt.
Csapláros Andrea gondolatára csatlakozott rá Nemes Z. Márió is, aki a visszavadítás fogalmát nem természetfilmes idillként, hanem ökológiai és társadalmi kérdésként értelmezte. Arról beszélt, hogy a kultúrtörténet hajlamos a világot párokban elképzelni: természet és kultúra, vad és háziasított, kint és bent. Csakhogy ezek a határok egyre kevésbé működnek.
A beszéde egy pontján pedig eljutottunk a romhoz, ami egy különleges forma: egyszerre emberi és nem emberi. Felépítették, aztán elengedték, és a természet nem lerombolta, hanem folytatta. Ettől lesz egyszerre veszteség és újrakezdés.
Előkerült a visszavadítás egyik ikonikus példája is: a kulcsfajok visszatelepítése, a revitalizáció gondolata, egészen a mamutig mint kulturális fantáziáig. Nem azért, mert holnap gyapjas óriások indulnak el a Perint-parton, hanem mert a kérdés ugyanaz: mit akarunk visszahozni valójában? Egy fajt? Egy állapotot? Vagy azt az érzést, hogy még nem véglegesen alakítottunk át mindent?
És valahogy ezt a bizonytalanságot vitte tovább maga a kiállítás is.
Videók, hangmunkák, fotók, szobrok és installációk váltották egymást. Nem egyetlen útvonal volt, inkább egy bokrosodó ösvényrendszer. Az egyik falon például ott volt egy puska. A dramaturgia szerint ilyenkor az ember már készülne a lövésre, de ez a fegyver nem sült el. A csöve visszahajlott, és belekanyarodott a „Nature” (természet) szóba.
Nehéz ennél pontosabb metaforát találni arra, amit ez a kiállítás megjelenít.
Nem kilőni akarja a természetet, nem visszahozni valami érintetlen állapotot, hanem megmutatni, hogy talán eleve rossz irányba tartottunk, és néha a legérdekesebb mozdulat nem az előrehaladás, hanem a visszakanyarodás.
Az elvadulás pedig nem feltétlenül káosz, és ahogy Nemes Z. Márió is fogalmazott: lehet, hogy a terraformálást nem idegen bolygókkal kellene kezdenünk, hanem a Földdel.
