Ne tessék majd a kommenteket azzal kezdeni, hogy lényegében minden film (készüljön az a szórakoztatás nemes vagy nemtelen céljából) szükségszerűen tükrözi a készítésekor fennálló társadalmi-világnézeti viszonyokat - ilyen módon helyeslően vagy kritikusan eleve hordoz ideológiákhoz köthető mozzanatokat! Ezen ugyanis senki nem vitatkozik, mert evidencia. Amikor egy eredetileg művészi szándékkal készített vagy magát annak mutató filmalkotást az értékelésekor propagandisztikusnak minősítünk, ennél azért komolyabb kritikát fogalmazunk meg arról.
Nagy általánosságban azokat a mozikat tekintjük ideológiákat terjesztő, népszerűsítő alkotásoknak, amelyekben a művészi-esztétikai élményszerzés vagy a szórakoztatás mellett/helyett jól érzékelhetően eltolódnak az arányok a film világán kívül álló, a művészettől és a szórakoztatástól egyformán idegen politikai meggyőződések és ideológiák bizonygatása, terjesztése felé. Kétségtelen, hogy a hangsúly az arányok kifejezésen van: lesz, akinél a most bemutatott Gyurcsány-film ( Elment az öszöd) sem vágja ki a biztosítékot és ezt a magyar filmművészet keretei között képes értelmezni. Más meg már attól sikító frászt kap, ha egy átlagos utcai jelenet hátterében politikai hirdetést lát, esetleg épp napi híreket mondanak a rádióban...
Kronologikus áttekintés helyett lássunk egy nyilvánvaló és a művelői által sem takargatott, sőt büszkén vállalt időszakot a szovjet-orosz filmgyártás érett némafilmes korszakából, az 1920-as évekből! A megszilárduló bolsevik rendszernek - bár ekkor terrorja még kisebb mértékű volt és az ország működését korlátozott piaci reformok is jellemezték - nagy szüksége volt a jobbára avantgardista szellemű orosz művészek támogatására. Hiszen Leninék egy olyan ország átalakításába vágtak bele, ahol a népesség szerény becslések szerint is kb. 80%-a volt analfabéta. Tehát a képekkel dolgozó-befolyásoló filmművészetnek, a plakátoknak és a színház különféle tömeges változatainak óriási és közvetlen hatása lehetett.
A kőoroszlán ugrani készül
Viszont részben a közeg drámákat hordozó, inspiráló jellege, másrészt az alkotók elképesztő műveltsége és tehetsége miatt az ekkor készült szovjet-orosz mozgóképek döntő többsége kritikai és közönségsiker lett, erejük és formai megoldásaik révén pedig az egyetemes filmművészet kikerülhetetlen darabjaivá váltak ( Sztrájk, Patyomkin páncélos, Az anya, Ember a felvevőgéppel, A föld stb.). Ezt a korszak hollywoodi darabjainál is gyorsabb vágásuknak és tempójuknak, a zömmel külső helyszíneken és amatőr szereplőkkel felvett jeleneteik magával ragadó hitelességének, a bravúros és lenyűgöző erejű operatőri munkának - és leginkább a közönséget provokáló és állásfoglalásra késztető montázsmegoldásaiknak köszönhették. Nyíltan vállalt agitációs szándék + felülmúlhatatlanul kreatív formavilág: ez a szovjet avantgard sikerreceptje.
Bármilyen furcsának tűnik a laikus, filmtörténetben kevéssé jártas nézőnek: nem csak a szélsőséges ideológiákhoz kötődés, hanem éppen a szovjet-orosz mintájú gyors és hatásos vágás, a gazdagon variált operatőri megoldások voltak azok a mozzanatok, amelyek a korai hangosfilm egyik leghatásosabb filmes teljesítményévé teszik Hitler udvari filmrendezőnőjének, a nácik elől elmenekült német filmesek utánpótlásából a csúcsra emelkedő Leni Riefenstahl propaganda-dokumentum opuszait. A birodalmi pártnapokról készült Az akarat diadalá-t és a berlini olimpiáról szóló, minden idők egyik legerősebb sportfilmjének számító munkáját.
Az ördög német hangja (képmutogatója)
A táncosnőből, színésznőből és asszisztensből a nácik hatalomra jutásával egy időben jelentős alkotóvá előlépő Riefenstahl a statikus, híradófilmes szemléletű dokumentumfilmet pergő ritmusú és dinamikus kameramunkával felvett, a nézőpontokat játékfilmes módon sűrűn váltogató, a néző érzelmeit erősen és manipulatívan befolyásoló vágásokkal dolgozó filmekké formálta. Munkái nem csak Németországban, hanem Európa más országaiban is hozzájárultak az embertelen ideológia térhódításához és szalonképessé tételéhez - a háború után alig kerülte el a felelősségre-vonást. Veszélyességük éppen a rafinált hatáskeltésben rejlett: a kormányuk mellett működő filmes tanácsadó csoport (köztük például a nem éppen vaskalaposságáról ismert Chaplin, Hitchcock és Bunuel) nem ajánlotta annak háború alatti amerikai bemutatását...
Komoly filmtörténeti-filmelméleti tény, hogy a művésznővel párhuzamosan fellépő angolszász dokumentumfilmesek nagyon is értették és érezték a náci propagandában rejlő kihívást. Ahogyan John Grierson, mozgalmuk egyik elindítója és ideológusa fogalmazott: az volt a kihívás, hogy a nyugati demokráciák polgárai, mozinézői számára izgalmassá és megvédésre érdemes értékes dologgá tegyék a békét, az átlagos, mindennapi életet és munkát. Ennek jegyében Riefenstahl filmjeivel vetekedően izgalmas alkotásokat készítettek a legbanálisabbnak látszó dolgokról: északi-tengeri halászokról ( Heringhalászok), a London-Glasgow vonalon közlekedő postavonat (!) útjáról ( Éjszakai posta) vagy mondjuk egy kietlen kőszigeten élő ír közösségről ( Az arani ember).
Ahogyan élvezhető és meggyőző, még ha vitára ingerlő volt is az 1920-as évek termése, úgy vált nézhetetlenül merevvé és ordítóan-bántóan hamissá Sztálin hatalomra jutásától kezdődően a szovjet filmművészet/-gyártás. A szigorú kontroll alatt készülő, tematikusan is egyre kevésbé változatos történetek már nem egyszerűen a kommunista ideológia mozgóképi szócsövévé váltak, hanem kifejezetten direkten támadták a Párt és a hatalom által célkeresztbe fogott rétegeket, életformát és értékrendeket. A zsdanovi szocialista realizmus jegyében futószalagon, egy kaptafára készült alkotások legalább negyed századon át vetették vissza a szovjet filmet - ráadásul a háború után évekre megnyomorították a kelet-európai országok, így hazánk filmművészeti kibontakozását is.
Ugorjunk! - mondta az öreg Pósalaki is
A példákat nyilván még vég nélkül lehetne sorolni. Most nagyot ugorva az időben két viszonylag friss fejleményt idéznék meg a propaganda filmgyártásra gyakorolt hatásával kapcsolatosan. Az is közismert összefüggés, hogy a háborúkat, azok előkészületétől fogva legalább annyira vívják a kommunikáció és a nyilvánosság eszközeivel, így filmekkel is, mint fegyverekkel vagy mondjuk titkosszolgálati módszerekkel (szórakoztató fricskája volt ennek a Lewinsky-affért megelőlegező 1997-es Amikor a farok csóválja... című hollywoodi szatíra). Gondoljunk csak bele a kormányzati oldalakat meghekkelő vagy blokkoló netes gerillatámadásokra vagy mondjuk az Anonymus működésére!
Nos, amikor a nagyszerb álom őrült víziója nevében majd’ egy évtizedre vérbe borult a Balkán és Szerbia egymás után ugrott neki addigi testvéreinek, a legvéresebb konfliktusban egymásnak feszült például a szerb (jugoszláv) állami média és a bosnyák tömegtájékoztatás is. A felek egymást vádolták égbekiáltó hamisítással. Ezért voltak kénytelenek a bosnyák filmesek gyakran az életük kockáztatásával az ostromlott városok kellős közepén, kézikamerával, a véres támadásokkal szinkronban és vágatlanul felvett filmekkel bemutatni a szerb szabadcsapatok és a néphadsereg aljasságát (pl. a szarajevói bevásárló utca, a Vaso Miskin szétlövését - ahol az első támadás után a gyilkosok a második össztűzzel megvárták az odaérkező mentőket és önkénteseket).
Vagy emlegethetnénk a második iraki háború mozis feldolgozását. Amely szokatlanul korán, a háború után két évvel már elkezdődött (ez a Vietnam-tematikánál sokkal gyorsabb filmes reakció volt). Jelezve, hogy az amerikai közvélemény a toronyrombolások okozta sokkal ellentétben koránt sem osztotta a Bush-kormány háborús lelkesedését és melldöngető hazafiasságát. Bár 2006-ban készült muszlim szempontot érvényesítő (amúgy nem a legjobb) háborús-akciós ellenfilm ( Farkasok völgye - Irak), azért a háborút bíráló legerősebb mozikat mégis csak Hollywood és az angol film szállította: Bőrnyakúak, Guantanamo, Bombák földjén, Cenzúrázatlanul - Háború másképp...
(Összeállításunk második részében a filmes propaganda magyar vonatkozásait tekintjük át a korai magyar hangosfilmtől a Gyurcsány-filmig.)
