Ezért aztán hagyom a politikai pályájának értékelést. Maradok annál, amikor 1988 tájékán magam műegyetemistának álcázva részt vettem az egyetem KISZ-táborában, Balatonlellén.
Jó dolgom volt, mert míg a többiek délelőttönként szívták magukba az ideológiát, én a stégen napoztam és elolvastam a Háború és béke mindhárom kötetét. (Hiszik vagy, nem - jól esett!) Esténként pedig együtt néztük videóról a korszak nagy filmjeit – Fehér cápa, Mad Max… A magyar hangot hozzá ugyanaz az a monoton férfihang adta, mindenféle érzelmi megnyilvánulás nélkül nyomta az Óh-t és a Jaj!-t.
Egyik este megjelent egy testes srác, hozta magával a 100 Folk Celsius zenekart is koncertezni. Aztán már csak arra emlékszem: a fiút az oszlophoz kötözték, és az egyetemisták indián üvöltéssel rohangálták körülötte. Kérdeztem is, hogy mi a manó ez? Hát így fogadják mindig a „főnököt”. Sőt, azután még jön a ruhástul Balatonba dobás is. És lőn! Kiss Péter megfelelően rémült volt az oszlopnál (vérében volt a szereplés), szépen rugdalt a vízbe dobásnál – legyen meg már a hangulat, ha ez kell! Aztán kimászott és jött az esti buli.
Tetszett az egész! Tudják, ez volt az az időszak, amikor azt hittük, hogy mi, fiatalok mindannyian, olyan lazán és egyszerűen együtt váltjuk majd meg a világot!
