Lassan már jól megszokott hagyománnyá nőtte ki magát, hogy a Krisna-tudatúak valamennyi szabadtéri megafesztiválon felverik sátraikat, rock-hangszerelésben és fehér lepedőkben pedig hajnalig húzzák sohasem változó, háromszavas nótájukat. A Hit Gyülekezete már önálló kábeltévés műsorblokkban közvetíti vasárnap délelőtti összejövetelét, míg a Jehova Tanúi már városunkban is esztétikus létesítménnyel büszkélkedhetnek. És akkor még említést sem tettünk a kaliforniai öngyilkos fanatikusokról, vagy a tokiói vonatrobbantókról. De ez a néhány példa is elég arra, hogy ráeszméljünk: mennyire nem kerülhető el az, hogy legalább közvetett módon ne akadjunk bele a társadalom által prekoncepciókkal és sztereotípiákkal körbebástyázott szekta-jelenségbe, amit a szóban forgó iromány annak ellenére kezel elképesztően tárgyilagosan, hogy a szerző maga egy francia főtisztelendő atya.
A szekták adott esetben segíthetnek is beilleszkedni a társadalomba
A Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár adott helyet az ezúttal szociológusként
közreműködő Szabó Gábor, illetve a könyv tartalmát magyar nyelvkörnyezetbe
helyező (közismertebb fogalmán: fordító) Molnár Miklós József-Attila díjas író
előadásának. Az ember azt gondolná, egy ilyen jellegű könyv bemutatója akaratlanul
is elmozdul a mérsékelt teológiai okfejtések irányába, ám részrehajlásnak még
csak nyoma sem bukkant fel a szakemberek gondolatai között. Szabó Gábor fontosnak
tartotta kiemelni, hogy interdiszciplináris műről van szó: vallási, szociológiai,
lélektani megközelítés egyaránt helyet kap benne, mégpedig annak a keveset
hangoztatott álláspontnak többféle körbejárásával, miszerint kevesen ismerik
el, hogy a szekták adott esetben segíthetnek is beilleszkedni a társadalomba. Talán
ezért is ajánlotta a könyvet egyházi személyek és pszichológusok mellett az
újságíróknak is, mert szerinte nekik is nagyban köszönhető, hogy a szekták
fogalomkörére a mai napig negatív árnyék vetül.
Újra át kell gondolnunk a vallási együttélés kérdéskörét
Hiszen már magával a szekta szóval is értékítéletet fejezünk ki mondja Molnár Miklós, miközben a Kecskemétről csakis e könyvbemutató apropójából félnapos utat megtett unokaöccsével szemelvényeket olvasnak fel a könyvből. A szekta szó hallatán valamennyiünkben megszólal egy apró csinglingling vészcsengő, és a másodperc törtrésze alatt jön belőlünk elő az énvédő mechnaizmus. Holott ez a szó is csak a teológiai stakterminológia része, éppúgy, mint az egyház. Mivel azonban ez utóbbinak felértékelő jellege van, egyáltalán nem csoda, hogy az újonnan létrejövő vallási szervezetek inkább e kifejezést alkalmazzák magukra (kisegyházak).
Természetesen szó esett arról is, vajon milyen hatások eredményeként dönt valaki úgy, hogy kipróbál egy ilyen kisegyházat. A globalizáció folytán érzékelhetően belépett életünkbe az elszemélytelenedés, ezzel együtt pedig a megsokasodó válsághelyzetek, amik addig soha meg nem közelített ajtókat nyithatnak meg előttünk. A valahová tartozás iránti igény, az aktív szerepvállalás lehetősége, illetve a színtiszta derű magaslataival való kecsegtetés jónéhány szekta manipulációs kézikönyvében szerepelhetnének, mint kihasználandó gyengeségek (különösen a posztkommunista államok megkeseredett lakosai hajlamosak akár családjuk eldobása árán is belépni a szép új élet reményének bűvkörébe). Azonban most, hogy tőlünk nyugatra már egy padban ül az arábiai muszlim, a délkelet-ázsiai buddhista, és az amerikai jehovista, az egész civilizáció új feladat elé áll: hamarosan újra át kell gondolnunk a vallási együttélés kérdéskörét. Amit ha nem kezelünk kellő empátiával, ismét egy sötét középkorral nézhetünk szembe és ez talán nem fog túl jót tenni az egészségünknek.
