A szlogent, miszerint a harmadik epizód a halálról fog szólni, már a Reloaded előtt gondosan elültették memóriánk tárházának kiemelt szektoraiba, hadd emésztgessük azt egy aprócskát. Ám van egy olyan vakmerő sejtésem, hogy ennek erőltetése nélkül is észrevettük volna a sötét tónust, ami jellemzően végigvonul az armageddoni harcmezővé komputerizált égbolttól kezdődően az utolsó rozsdás zion-díszletdarabkáig. Mi több, ami talán sokaknak nem fog tetszeni, a film kétharmada nem is a Mátrixban, hanem a verejtékillatú valóvilágban játszódik - így az első részből jól ismert, videojátékokat idéző sárgaszűrős fénnyel már nem lehetett nagyon bűvészkedni, és a virtuális színhelyeken is minden eddiginél erősebben érződik a valóság történéseinek lenyomata.
A nem hétköznapi vizuálorgiába az előző fejezetekhez hasonlóan - lásd a legenda szerint a holtakat az életbe visszahozó, az immáron szabadúszóként visszatérő Smith lépteire felröppenő hollók - ismét becsempésztek néhány elismerésre méltó, szimbólum-értékű képi utalást. Gondoljunk a Neo és Smith hajszerkezetére aláhulló kövér esőcseppek özöne, ami a lefelé pergő Mátrix kóddal való hasonlatosságával éppen arra próbálhat utalni, hogy a világ vigyázó szeme most ezen a küzdelmen van, ezen áll vagy bukik minden.
De induljunk csak el a kályhától!
A trilógia első részében a Wachowski tesók ott követtek el egy nagyon jó húzást, hogy nem voltak hajlandóak mindent a szánkba rágni. Egy külföldi fórumon ennek kapcsán David Lynch neve is a felszínre került, hiszen ő éppen az elmeaktiváló rendezők közül való, aki nem érzi szükségét a lépten-nyomon magyarázkodásnak, ellenben hagyja, hogy minden néző rábukkanhasson a maga kis megfejtésére. A Forradalmak első félórája viszont már rögtön annyi kérdést tisztáz, amennyi a szereplők száján kifér, az olyan magvas ideák mellett, mint a "remegő kézzel nehéz bakancsot kötni". A kétkedő misztikusság a válaszok kiteregetésével gyakorlatilag szökő üzemmódba kapcsolt, és éppen emiatt okozhat sokaknak kellemetlen szájízt, vagy jegyárvisszakövetelő rohamot a moziból kijövet.
Természetes, hogy inkább ragaszkodunk az első részben megismert, newtoni törvényeknek ellentmondó álomvilághoz, mint az egyébként három kontinensen dolgozó animátorok csapatmunkáját dicsérő, repkedő gyilkológépek és egy maroknyi embercsapat között dúló akciójelenetekhez. Csakhogy itt már nincs vesztegetnivaló idő az első részben oly szimpatikusnak bizonyult filozófiai futamokra, hiszen a kolosszális fúrógépnek már csak párszáz métere van Zion védőfaláig, Neonak pedig mindössze pár lélegzetvétele a gépek városáig...
A szellemeskedésnek azonban még a gyülekező viharfelhők alatt is szorítanak helyet
Itt van például a folyamatosan élcelődő, később meghasonuló Smith ügynök (megjegyzem, a filmben szereplő programok elképesztő érzékenységet mutatnak a humor iránt, gondoljunk csak a Merovingi gúnyos gőgjére, vagy az Orákulum cukrosnéni-mivoltára, vagy az újonnan megjelenő Vasutas idegbeteg kacajára), akinek szembenállása a már igazi világon is "látóvá" vált Neoval új értelmet nyer. Afféle sors-szimbiózisban élnek ők ketten, olyanok, mint az érme két oldala: időlegesen az egyikük ugyan alulra kerülhet, de életük valójában egymásra van utalva. Smith szerepe abban is egyedülálló, hogy nélküle a százéves harcnak sem lehet véget vetni, ő a láncszem az egymással farkasszemet néző gépek és emberek között. A viharfelhők markában folyó végső küzdelem látványban nem közelíti meg az ötven Smith és az őket egy vasrúddal helyrepofozó Neo hepajkodását, viszont a villámokat szóró felhők alatt szinte a vallásos áhítat bűvkörébe kerül a csatározás, hogy később újra felragyoghasson a nap korongja..
"Az emberi lét értelme: hogy véget érjen" - mondotta Smith ügynök. Mi nem értünk vele egyet, de ennek az írásnak még azelőtt véget vetünk, mielőtt túl sokat mondanánk el vele. De csak azután zárhatjuk le, hogy elmondtuk: eszmeiségéhez méltó, és okosan megfontolt befejezést nyer a Mátrix história. Alighanem az utókornak is sokáig beszédtémája lesz. Az első rész legalábbis.
