Ami ma jeges lesz, nem fagy az holnap(után)ra

Gondoltam, már az elején leszögezendő: ez nem az a mozi, ahová agyalni megyünk. Rendezőnk a filmvilág vállveregetését eleddig is inkább az örvénylő látványeffektekbe bújtatott démoni erőkkel vívta ki, amiket rendre csak a csillagsávos patriotizmus volt képes kétvállra fektetni. Magyarán szólva: ne baszakodj Amerikával, mert könnyen légicsatába keveredhetsz magával az elnökkel is, aki ellen persze semmi esélyed, mert ő még egy évtizednyi botkormányelvonás után is kiváló pilóta, különösen messzi galaxisokból idelátogató idegenekkel szemben. Akik aztán egy piszlicsáré számítógépvírus által összezavarhatóak, ezáltal keresztben lenyelhetőek, hullájuk felett pedig jenki győzelemtánc járható.

A Függetlenség Napjának még legapróbb repedésein át is szivárgott a valamennyi emberi tulajdonság felett toronymagasan álló hazafiasság, a Holnaputánban azonban Emmerich jókora mértékben visszavesz ebbéli szokásából, és még illegális mexikói határátlépést is végrehajtat a fél populációval. Talán maga is érezte, hogy az új jégkorszak beköszöntével a honfiaskodásra valahogy nincs idő: embermilliók sorsa a tét, a golfáramlat megfordulásával menekülni kell a mérsékelt délre, különben úgy járhatunk, mint a new york-i múzeumban közszemlére bocsátott mamut, aki belefagyott a heringfogyasztásba. Noha más nemzetekre való utalást is mindössze kétszer kapunk csak: egy ízben Tokióban zuhognak kókuszméretű gyilkos jégdarabok, majd Nagy-Britannia légterében jegesednek el apacs helikopterek a szupercella mínuszhatvanfokos szemében.

Mindez persze klimatológusok és aignerszilárdok nagy vigasságára cirka hathetes távlatban következik be. Már a kezdetek kezdetén három megvadult tornádó esik neki Los Angeles szétcincálásának, majd Manhattant borítja el nyakig egy szökőár, amin később még egy élettelen orosz cirkáló is beevickél, mint a hibernált ember tragédiájának legnagyobb poénja. A vízfal elől a könyvtárba menekült embereket a természettudományi versenyre érkezett Sam (Jake Gyllenhaal) és maroknyi csapata készül megmenteni, némi szívmelengető lexikontüzelés által, miközben versenyt futnak egy meglepően csúnyácskán animált farkashordával, majd a tíz kilométer per óra sebességgel őket üldöző halálrafagyással. A mindenre elszánt, még vízlepte telefonfülkéből is telefonálni képes fiú apja pedig éppen az (Dennis Quaid), aki megjósolta az egész őrült klímabalesetet, és most családfői kötelességének eleget téve mentőakcióba fog a természet erőivel szemben.

Az első rész csapásdömpingjével szemben a második órácska a karakterekkel hivatott törődni, noha még így is sikerült pár baklövést csempészni az egyes jelenetekbe: a könyvtári kandallós mókázás eredménye ugyanis sehogysem akaródzik látszani odakintről, ergo egy árva füstfelleg sem hagyja el az épületet. Ellenben a felhőkarcolók tetején hangyamód gyülekeznek a további túlélők, akiknek pedig végképp nem volt lehetőségük tüzelni, mert nemhogy kályha, de még kémény sincsen beépítve az architektúra huszadik századi, égimeszelő csodáiba. Bár, mint az már mondott volt, a látottakba való belefeledkezés képessége a film élvezeti értékét számottevően tudja hatványozni, így az önjelölt fizikusi szerepmodellek helyett magam is inkább a naív mozilátogató karakterisztikáját javasolnám a leendő Holnapután-nézőknek. Valamint azt, hogy szálljunk magunkba, és kétszer is gondoljuk meg, mennyi freonos sziszegőszappant alkalmazunk pállott hajlatainkon, hiszen földtekénk összebarmolásának bűntudatával ébredni valószínűleg nem tartozik a felemelő élmények közé.