Földlakók, figyelem!

A Galaxis Útikalauz Stopposoknak igazi bontogatnivaló szuvenír a bredpittes-bullokos bárgyúzás közepette: egy 1978 márciusában, az angol BBC-n rádiójáték-sorozat alakjában testet öltő alapsztori végkifejlete, ami később átvedlett kapós novellacsokorrá, tévésorozattá, rangos díjakkal izmosodó kult-státuszát pedig addig görgette maga előtt, mígnem számítógépes játék és színpadi adaptáció is készült belőle. A merényletet (a 2001-ben köreinkből szívrohamban eltávozott) cambridge-i irodalomdoktor Douglas Adams követte el az emberi faj önelégültsége ellen, amely „oly döbbenetesen primitív, hogy a kvarcórát még mindig pompás dolognak tartja” — írja könyvének bevezetőjében.

A film bevezetőjében pediglen delfinek vetnek cukaharát a levegőben, majd egy szökellésnél többet már nem hullanak vissza a tengervízbe. Speciel ez azon momentumoknak egyike, amelyekhez nem tapad velősebb magyarázat a moziváltozatban — mintha előre megfontoltan böktek volna be olyan jeleneteket is, amiket csak a hozzértők vághatnak le igazán —, ellenben a könyvből tudható, hogy a Föld második legintelligensebb lakójáról van szó, amely csavaros szaltóival mindenekelőtt nem a jutalom halacskákra pályázik, hanem hogy kommunikációs kapcsolatot létesítsen az emberrel, és közölje vele az armageddon eljövetelét. Az emberrel, aki viszont mindezt tapsikolnivaló mutatványnak fogja fel. Az emberrel, aki többek között ezért is csak a harmadik legintelligensebb létforma a bolygón.

„Ó, pirsönő morgolosta…”

Maga a történet a reggeli teájához makacsul ragaszkodó Arthur Dent (Martin Freeman) abbéli törekvésével nyit, hogy lefeküdjön egy robosztus bulldózer elé, mivel az gyorsforgalmi út építése címén éppen porrá zúzni készül az ő takaros kis házát. A további bosszankodást elkerülendő egy teszkós bevásárlókocsinyi sörrel begurul az ő legközelebbi barátja, Ford Prefect (az intelligens rímeiről ismert fekete rapper, Mos Def alakításában — bár ő nem rendelkezik vörös tincsekkel, ahogy a könyv megkövetelné). Ford újszerű helyzetet teremt azzal a bejelentésével, hogy a Betelgeuse melletti kis bolygóról származik, illetve hogy nyakunkon a világvége. Azaz a Föld nyakán. Tudta, a tény, hogy lebontják-e Arthur házát vagy sem, annyit sem számít, mint egy pár dingókutyavese, ezért haladéktalanul kocsmázniuk kell egyet.

A Vogon építész flotta ugyanis hiperűr-bekötőutat gördít át a Naprendszeren keresztül, és konstruktőri terveiben a Föld is szerepel, mint szanálásra kerülő planéta. Az említett két jó barát, ki nemrég még itta sörét, egyhamar a jelentéktelen kék bolygó sötétzöld gumibőrű megsemmisítőinek egyik otromba zászlóshajóján találja magát, mint potyautas. Percek múltán bűnhődnek is ezért: élőben kell szembesülniük a világegyetem harmadik legrosszabb költészetével, noha maga az útikalauz óva int: „semmilyen körülmények között ne hagyd, hogy egy Vogon a jelenlétedben olvassa fel verseit.” Óriási mák, hogy az exhippi életművész, a galaxis zilált elnöke, Zaphod Beeblebrox (Sam Rockwell, aki Bill Murray-t is kiütötte a próbajátékon) épp arra csalinkázik frissen lopott űrhajójával, ami a végtelen valószínűtlenségi hajtóművel, és egy mániás depressziós robot társaságában szeli át a hiperűrt.

Don’t panic!

Ez az a felirat, amelyet jól láthatóan elhelyeztek a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című kis digitális kézikönyv oldalán, ami állítólag jobban fogy, mint a Miben tévedett Isten?, és a többi bolygóközi beststeller. És ez az a könyv, amelynek egyik utazó kutatójaként Ford Prefect tizenöt évet töltött a Földön, hogy aztán belevésse róla az olvasót/nézőt is navigáló információtárba: „többnyire ártalmatlan.” Eleinte nem is sejti, hogy ennél többről van szó, és hogy barátjának lakhelye bizony sokkal több, mint egyszerű bolygó: a filozófusok boncolgatta legvégső kérdésre adandó válasz tekintetében e majomtól eredő civilizáció lakta sárgolyó kitüntetett figyelemmel bír. Ehhez különösen az egereknek lesz majd egy-két szavuk, de innentől tovább nem mesélek, tessék megnézni.

Hogy milyen az írásos mű ismerete nélkül látni a mozit, arról nem nyilatkozhatom; arról már igen, hogy az írott terjedelem és a száztíz percben maximalizált játékidő között feszülő ellentmondás kénytelen-kelletlen kirántott néhány hóbortos jelenetet a cselekményszövésből, az egyszerűsítés kedvéért pedig nem túl tenyérbemászóan, de átalakított néhány másikat, továbbá dióhéjba gyömöszölt olykor többoldalas poénokat. A sztori azonban így is flottul érthető, a viháncolás mögül elő-előbújik a tanító jelleg, a látvány pedig magáért beszél. Egy, a Douglas Adams életművét szellemesen felfejtő website szerint egyébként is jobb, ha senki nem hallgat másra abban, hogy milyen a filmváltozat, csakis saját magára. Ugyanis nem mindegy, két fejünk közül melyikkel analizálunk.