Szabadszellem, vándorcirkusz – Anima a szombathelyi Végállomásban

Az utóbbi években sokadik arcfelvarrásán túl eső szombathelyi Végállomás a veszprémi Pipedome szettjével fogadta a korán érkezőket, zenéje remek egyveleg, igazán nem viselnek meg a stílusváltások, hardcore-drumandbassből old skool-breakbe ugrunk, később adagol némi reagge-t is, meglepően jó, tudja mi kell a népnek.

A pultja mellett lévő hangfaltornyok ijesztő látványt nyújtanak, nem kéne ennyi, ha úgyis csak három pár szól, pláne ha ilyen ramatyul. Mindegy, jó a zene, nekem még így is fincsi. Az UV-lámpák szép teljesítményt nyújtanak, az alattuk lévők egymás ruháin lévő szöszöket számolgatják, miközben én csendben imádkozom: ugye a koncert ennél jobban fog szólni?

De nem, mert már a kezdésnél feltűnik, hogy a hangzás katasztrofális. A zenekar maradék Priegere mindent megtesz, hogy élvezhetően szóljon a – pár hangfallal megtámogatott – Végállomás kefiresdoboz hangfalrendszere. Zsolt megteszi, amit lehet, de sajnos így is kevés. A zene az este folyamán nagyrészt élvezhetetlen hanghalmaz marad. Szenvedek, akár csak a körülöttem lévők. Persze, elöl a dühöngőben biztos más a helyzet, vagy 50 ember pörög veszettül, ez egyébként épp a harmada a koncerten megjelenteknek.

A csapat az utóbbi időben alapos tagcserén ment keresztül, új reménységük Jaz is külföldön egyengeti karrierjét, viszont van helyette négy szövegláda: Csigó Tomi a Beat Disből, az Horváth Béla a Social Free Face-ből, valamint a Veszélyes kölykök pörgőnyelvű roma MC-párosa.

Úgy látszik, a lázadó „szívjunk, dugjunk” bárgyú neohippi korszaknak vége, a színpadon egy hardcore-undergound zenekar igyekszik kemény hangzásával beletaposni a földbe közönségét. A hiperaktív MC-k metálkoncertet varázsolnak a színpadra, pörögnek ezerrel, a monitorhangfalakra ugranak, biztos Juci adott nekik némi oktatást a színpadi aerobik rejtelmeiről, mielőtt távozott a tagok közül. Produkciójuk alapjaiban keményebb, táncosabb, mint amit ismerünk, ugyanakkor az elvárt folkosabb harmóniavilág nem igazán érezhető. A zenekar táncoltatni akar, de a megszokott katarzis elmarad.

Az új énekesnő csinoska, haját nagyon szépre fonták, én végig azt várom, hogy előugrik valahonnan a TV2 stábja, és ő a sztárbox keretében összeméri erejét valamelyik tévés pongyolasztárral. De persze ez vicc, ő csak énekel az este folyamán. Hogy miként, azt nehéz megítélni a kavargó hangrengetegben, annyi mindenesetre átjön, hogy a zenekar nagy veszteséget könyvelhetett el Juci távozásával.

Szabolcs eltűntét is sajnálhatjuk, az ő kedves, gyerekes dallamvilága és Zsolt progresszivitása (meg persze Németh Gergő technikai tudása) volt az, ami a zenekart azzá tette, ami. Eszembe jut a Prieger Zsolt-magyarázat: a „sound system nem egy kötött forma, a tagok folyamatosan cserélődnek”. No igen, de naív, aki ennyi idő után összeszokást vagy profi produkciót vár. Tudom, erre is van valami őszintétlen magyarázat, de egye meg, aki akarja.

Mert amit most látunk, az egy agresszív hangzású party-zenekar, itt-ott kidolgozatlan megoldásokkal.

A régi dalok progresszívebb újragondolásán pityereg mellettem a közönség, visszasírja az egykor még túlzott popularitással vádolt Aquanistan hangzását. „Akkor szerelmes-melódiás korszakát élte az Anima, most a vadabb, mozgékonyabb hangzások kerültek előtérbe” – olvasom egy cikkben. Csak győzzük követni. Igyekszünk, persze az is kérdés, hogy az Aqaunistannal megnyert hallgatóközönség megkajálja-e a legújabb Anima-sztájlt. Nem értem, korai lemezeikben alig éreztem a változást; simultak a fülembe a cigány, reggae, zsidó dalok, dub mixek, majd később intelligensen nyitottak a trip-hop, a jungle felé.

Az Anima Sound System hatása a magyar underground életre megkérdőjelezhetetlen, de piros pontokat osztani egy ilyen buli után nem fogok, megtették és meg is fogják tenni helyettem mások. Még szerencse, hogy élvezhettem a Nostalgia underground hip-hop, funky, majd rákkenroll(!!!) egyvelegét, aki a plakáton méltatlanul kisbetűs, viszont a pult mögött nagybetűs zenész.

Az új lemez kiadása előtt álló Animának mindenesetre a legjobbakat kívánom. Az album vonzó lesz mind a rajongóknak, mind az ínyenceknek, hiszen rendkívül színes a közreműködők palettája – mint például JC001, Heidi Levo, a Cinematic Orchestra énekese, Jeremy Thompson, vagy éppen Najwa Nimri, a Szex és Lucia sztárja, aki bebizonyítja, hogy énekesként sem utolsó, vagy épp a világhírű tudós és antiglobalista guru, Noam Chomsky.

Sok sikert nekik, azonban ezt a fázós, fejfájós hangzású bulit nem igazán vettem meg. A jegyet viszont annál inkább. 1900-ért.