Koncz Zsuzsa nemzeti ereklye, közel ötszáz dala halhatatlan zene-kövület, személye ama "nagy" (mitől?) nemzedék hiteles relikviája. Zsuzsa és népies táncdalai generációs szükségletek. Péntek este több ezren zarándokolnak el a Sportházba, hogy végre egy igazit nosztalgiázzanak.
A Sportház ékes és monumentális vasláncon lógó művirág-kollekciókkal, a bigott rajongók hada sárga rózsákkal és csillagszórókkal (ők sejtettek valamit) készültek. Mindenki itt van, telt nagyik és vándorgúnyában (farmer-szerkóban) rejtőzködő középkorú (polgárbarátnak nevezett képviselők), velük a csöppségek, és nagyobbacska gimnazista-unokáik: nemzedékek kavalkádja ez, ritka felhozatalban és tömegben. (Zsuzsa univerzális). Azért az ötvenesek uralják a terepet, igazán értük, nekik szól ez az este, és benne a számtalan örökzöld dallam.
Itt van az összes régi nagy sláger: indításnak az Adjon az Isten..., a Kertész leszek...., majd a Fekszel a fűben...kezdetű. A hangulat "udvarházi", a slágereket rendre tapsorkán követi, a lassúbb melódiákra a közönség soraiban egy-egy csillagszóró fénye válaszol. (Ámulok.) "Mint Amerikában" - dicséri Zsuzsa a közönségét.
A 62-es Ki mit tud felfedezettje most is, mint hajdanán - gyönyörű. Az első sorból, a félhomályból is hihetetlen, meresztem szemeim: kamaszlányos külső, dús szőkés (!) fényű haj, ránctalan és fiatalos arc. (Bebalzsamozták - gondolom.) Az első felvonáshoz fekete csípőnadrág és blúz, hozzá fehér zakó, a másodikhoz sejtelmesen áttetsző selymes-fényű mini-kosztüm jár. (A szoknya hatása: fergeteges tapsvihar.)
Az "intellektuális rock-zenésznek" (Tardos Péter: Rock lexikon) definiált énekesnő profi, színészi teljesítménye sem utolsó, a Mamán, és a Sárga rózsán megindítóan szomorú, az Ég és föld közben pajkosan vidám. A közönség soraiban kattog a fényképezőgép, ő a vakukhoz táncol. Előre megkomponált átkötő-szövegei is rendre hatalmas sikert aratnak. Mélyre-szántó gondolatok (sejtetések) ezek: "Mindenki szeressen legalább egyvalakit" Röpke ellenzéki-hangulat kerekedik, amikor jelen politikai helyzetünkre utalva ecseteli a "létra-szindrómát": "Miért hagytuk, hogy így legyen!"
A zenekar a háttérben szerényen, katonás fegyelemmel dolgozik. Nincsenek kiugró szólók, különleges megoldások, az egyszerűség uralja a zenei terepet, mindent a megszokott rendben hallhatunk (így tökéletes az illúzió?). Zsuzsa fütyül rájuk, mintha ott se lennének, nincs közös zenélés, bemutatásukra is csak a legvégén, futólag kerít sort. A hangosítás idegesítően gyenge (úgy tűnik azonban, ez csak engem zavar). A zárás döbbenetes élmény, a színpadon rózsa-özön, a nézőtéren a közönség felállva tombol. Abszolút siker, Zsuzsától köszönetképpen, harmadik ráadásként, végezetül Micimackót kapunk. Több ezren egyszerre fújják: Egy napon mikor...
Pais
