Indiántánc egy feketeláb indiánnal, Devalonnal – a kőszegi hegyekben

Valahol Velem, Kőszegszerdahely és Cák háromszögében gabonatáblákon gázolunk át. Az útvesztőben már majd egy kilométert gyalogoltunk. „Erre rövidebb” - avat be alkalmi túravezetőnk, ám azt elfelejtette idejekorán közölni, papucs helyett jobb, ha túrabakancsban vágunk neki a sámánkeresésnek. Alkonyodik. Megigéző a kép: vörösen izzó telihold, giccsbehajlóan szépek a távoli hegyek.
Bent, a mező közepén egy lekaszált darabon áll az indián sátortábor, mint a Nagy indiánkönyvben hajdanán, a háttérben mintha a Sziklás-hegység körvonalai rajzolódnának ki. Úgy harminc „feketeláb” vert itt tanyát: bahia stílusú szerelésben szaladgáló német, szöszke szláv és magyarul beszélő, sastollakat lengető táncos, valamint – körülöttük – falubéli leskelődők.

A kanadai zsályával még a talpunkat is „megfüstölik”, mikor belépünk

Kör alakban a Naptánc szertartásának helyszíne, középen egy impozáns méretű Életfával – amit egyszerűen a Naptánc központi oszlopának nevez Devalon, az indián gyógyító -, ráaggatva megannyi színes ruhadarab: a résztvevők felajánlásainak, illetve fohászainak jelképei. A kettős vesszőfallal körbevett szent helyre csak külön szertartás után léphetünk: a kellemes illatú kanadai zsályával még talpunkat is „megfüstölik”. Bent pedig - figyelmeztet vezetőnk - , csak az óramutatóval, illetve a Nap járásával megegyező irányban haladhatunk. A kör alakú vesszőkerítésnek kívülről gallyakat támasztottak. Mindennek megvan a maga spirituális, ősi jelentése. Nem véletlen az sem, hogy telihold van, az sem, melyik oldalon állnak a férfi táncosok, és hova kuporodnak le a dobosok, mikor mit énekelnek, és ki milyen csörgővel és síppal táncol.

Naptánc: négynapos böjttel, alvás nélkül…

A kör legszélén, egy belső fallal elválasztott folyosón a naptáncosok verhettek tanyát, azok a bátrak, akik négy napon át állják a megpróbáltatásokkal teli szellemi utazást. Számukra pénteken délután kezdődött a „mulatság”, és kedd délig tart. Ez idő alatt csak reggel és este egy-egy órára állnak le, közben mindvégig böjtölnek, és naponta csak percekre hunyják le szemeiket. Bár arra is van lehetőség, hogy aki ennél kevésbé érezi magát vállalkozó szelleműnek, az csak az éjszakai vagy csak a nappali táncot járja végig. A táncokat rövid szünet szakítja meg, ez alatt a „feketelábak” pokrócokon ülve szusszanhatnak. A cél: a testi, lelki és szellemi megújulás, a tánccal járó megpróbáltatások felajánlása a Teremtőnek, cserében mások megsegítéséért és más nemes célokért, vagy a gyógyulás. A tánc tehát nem csupán öncélú időtöltés, mindig felajánlják valami nemesebb célért; itt és most a Kárpát-medencéért és Magyarországért.
Nehéz lenne a bonyolult szertartás minden elemét részletezni, csupán annyit: csak akkor rendeznek Naptáncot, ha a szellemi vezetőnek és a közösség egy nőtagjának hasonló, a tánc megtartására inspiráló látomása volt. A szertartás kerete a látomást látott nő megújulásának elősegítése.

A férfiak mellkasának bőrét két helyen átszúrták, és kikötötték őket az Életfához…

Épp pihenőidő van. A bejáratnál tüzet csiholnak, egy szöszke kisfiú gallyakat hasogat, néhányan a dobosok közül rózsaszínű italt (tán ribizliszörp lehet) kortyolgatnak. Feltűnő, mennyi a kisgyermekes anyuka, a csöppségek pedig láthatóan élvezik ezt a korántsem mindennapi nomád táborozást. (Most fog el bennünket először, de nem utoljára a vágyakozás, jó lett volna civilként kijönni, nem médiamunkásként beesni az utolsó éjszakára.)
A legelső nap volt a legnehezebb – mesélik a naptáncosok. – Többen rosszul lettek, érezték a negatív erőket, ahogy eltávoztak a testükből és a helyszínről, no meg a tikkasztó hőségről se feledkezzünk meg.
A szertartás és a megpróbáltatás komolyságát jelzi, itt valóban vérre menő beavatás zajlik. Tegnap például többen is kiállták a legnehezebb megpróbáltatást, a „pírszingelést”. Néhány mezítelen felsőtestű férfi melle fölött látni is a hegeket. A mellkas bőrét két helyen átszúrták, és azon keresztül kikötötték őket az Életfához. Egy óra hosszat táncoltak így, teljes eksztázisban. Állítólag a szellemek sem voltak restek, és azt is közölték az arra fogékonyakkal, hogy ezen a földön, ahol állunk, egykor véres csatákat vívtak. Egy nő pedig szintén bőrébe mélyesztett kötéllel öt bölénykoponyát húzott körbe az Életfa körül. Állítólag a látványától a helybéli nézelődők besokalltak.

Sehol ilyen negatív fogadtatásban nem volt részük

Amúgy, erősítik meg többen is, a környékbeliek nem túlságosan toleránsak. Csendháborítás miatt néhányan feljelentették őket, így hiába táboroztak le magánterületen, este tíz után tilos a sámándobolás. Szerte a világban mindenütt szívélyesen fogadták őket, csak itt nem – mesélték a németek.

Míg a dobosok a tűz mellett feszítik a bőrt hangszereiken, mi a ceremóniamester, a kanadai, feketeláb törzsbéli indán nyomába eredünk. Devalon, a javasember a kör szélén, székén pihen, lábainál legkisebb, szám szerint kilencedik gyermeke csicsereg: Owen, a kis copfos, indiánarcú szépség két és fél éves. Devalon (teljes nevén Devalon James Small Legs) 52 évével az indiánok közt már aggastyánnak számít, hiszen a rezervátumokban az átlagéletkor nem éri el a negyvenet sem. Vékonyka copfjai jelzik, honnan jött, azonban hiányzik az ideál-tipikus indián tollazat, és a szertartás levezetéséhez testfestést sem használ. Szalmakalapban, mintás pamutingben, hozzá zsebes rövidnadrágban dobolja és énekli végig az estét. Míg a szertartás nem folytatódik, angolul csevegünk (vele készült interjúnkat keretes írásunkban olvashatják). Közvetlen, mosolygós, amolyan szívembernek látszik, hegyimedve típus.

Naptáncolunk

A telihold fényénél még bekukkantunk a mostanra már üres izzasztókunyhóba. Elmesélik nekünk, a takarókkal borított sátor közepén, az ásott gödörbe miként is helyezik el az izzó köveket. És hogyan zajlik maga a szertartás – az indián szaunázás –, melynek egyik központi gondolata a férfiprincípium (az izzó-gőzölgő kövek) és a női princípium (a szertartást lehatároló sátor) megjelenítése, újrafelfedezése.
Az esti szertartás nyitányaként mi, idegenek a naptáncosok segédletével a hét bölénykoponya által alkotott körben áldást kapunk. Megérintjük az Életfát, fülünkben a dobosok és a Sasnak címzett ének, hátunkat a táncosok tollai simogatják. Így leírva viccesnek tűnhet, pedig mintha madarak csapkodnának a fejünk felett. Kellemes, békés érzéssel tölt el.

A naptáncosok eztán rövid szünetekkel másnap délig folytatják a szeánszot. Utána bezárul a kör, viszont az Életfa mementóként továbbra is a mező közepén ágaskodik majd… Közben Devalon egy kis csöppséget is megáld, aki az Életfa alatt nevet is kap, valami ilyesmit: Hét Bölénykoponya Asszony. Földre kuporodva még órákig elhallgatnánk őket, de későre jár, megpróbálunk hát visszatalálni a gabonatáblán túl hagyott autónkhoz…