Világlátások egymáshoz feszülése

Írhatnánk talán ezt: egy évekkel ezelőtt vándorútra indult Művészetis diák tér most vissza, hogy megmutassa, mire jutott. De írhatnánk akár ezt is: egy frissdiplomás festőművész mutatkozik be Szombathelyen. Sok értelme egyik kijelentésnek se volna, hiszen a legvadabb lokálpatrióta sem talál olyan ecsetvonást Szenteleki Gábor a Művészetek Házában bemutatott képein, amely szombathelyi kötődéséről árulkodna. Ugyanakkor még a képzőművészetben járatlan szemlélő számára is kétségbevonhatatlan e képek alkotójának tanultsága a szó legnemesebb értelmében.

De értelmetlenek a fenti kijelentések azért is, mivel egy festőművészt kedvelni nem egy régióhoz való vélt vagy valós kötődése miatt szoktunk, s megítélésének alapja sem az, hogy milyen fokú tanultságot demonstrálnak művei. A felkészültség kritériuma ugyan, de semmi esetre sem forrása a képzőművész által kínált gyönyörnek. A technikai bravúrt tehát, mert amit láthatunk vitathatatlanul bravúros, egy Jól megtanulta a fiú, ami megtanulható dörmögéssel az orrunk alatt el is intézhetnénk. Ettől azonban még nem kell hasraesünk.

Kor-szerűség a legátfogóbb értelemben
Ami a kiállítás anyagában igazából fölkelti az ember érdeklődését, az Szenteleki képeinek kor-szerűsége. Ezen a kor-szerűségen elsősorban a kiállított alkotások sokrétegűsége értendő. Nem, illetve nemcsak a képek egymáshoz való viszonyában, hanem egy-egy alkotáson belül is. Nemcsak stílusbeli, de technikai értelemben, s túl mindezen nemcsak művészettörténeti, de talán filozófiai vonatkozásokban is. E sokszínűség, sokrétegűség, ha tetszik eklekticizmus felől szemlélve, a kiállított képanyag maga, de az egyes alkotások önmagukban is egy-egy több összetevős mátrixként állnak előttünk, melyek rákényszerítenek arra, hogy egyáltalán gondolkodjunk.Gondolkodjunk a világról, amelyben élünk, s gondolkodjunk önmagunkról. Tehet-e többet a művészet annál, mint hogy önreflexióra, önvizsgálatra késztet? Aligha.

Elméletalkotók nevének hosszú sorával lehetne illusztrálni azt az intellektuális erőfeszítést, amellyel a kortárs filozófia megkísérli leírni azt az egyesek szerint válságot, mások szerint váltást, amelyen az európai és az észak-amerikai kultúra immár évtizedek óta próbálja túltenni magát. Amit megélni vagyunk kénytelenek, az nem más, mint egy köztes helyzet, a maga minden tragikumával, minden bizonytalanságával. Ha egyetlen, így nyilván leegyszerűsítő mondattal akarnánk jellemezni e szituációt, azt mondhatnánk, egy egylényegű világ feszül neki egy szétszóródó lényegiségekkel leírható világnak. Ebből fakad minden. Az értékek átértékelődése, ahogy Nietzsche mondta egykor. A jóról, a szépről, a helyesről és az igazról alkotott fogalmaink relativizálódása. Mindez alapvetően hagy nyomot Szenteleki Gábor képein. Ha tetszik, épp ettől kor-szerűek.

Egy- vagy többlényegű világok
Ezt reprezentálja az a tenebrista festészetből ismert megoldás, amely – talán két kiállított kivételtől eltekintve – a dolgokat egyetlen, pontszerű fénynyaláb által megvilágítottan engedi láttatni, mintha a megismerés, a megértés egyetlen logosz, egyetlen centrum felől volna elképzelhető. A képek figurális elemei azonban megbontani látszanak ezt az egylényegűséget. A Szeplős aktban például nem az akt, nem a test válik hangsúlyossá, hanem maga a szeplő, ami az alak kézzelfogható ártatlanságán mint a bűn tünete jelenik meg, bűn és ártatlanság feszültségterébe, szétszóródó lényegvilágába vezetve bennünket. Ugyanez érzékelhető a Lepel címen jegyzett alkotáson is. A kompozíció, amelyen egy véres halszeletet látunk, éppen hogy nem leplez, hanem megmutat, feltár, tehát leleplez. Hasonló a helyzet a Lucifer-tanulmánnyal is. Itt is a belső feszültség vonzza érdeklősésünket: a gyermeki ártatlanság képében megjelenő sátáni.

Mindez ugyanakkor minha megfordítva is megjelenne. A differenciálódó, többlényegű világ eredendő egylényegűségét látszik megjeleníteni az Ásító hermafrodita című alkotás. Jacques Derridának, a posztmodern gondolkodás nemrégiben elhunyt egyik megalapozójának kedvelt figurája volt Hermafroditosz, a lélekvezető Hermész és a gyönyörűséges Aphrodité gyermeke. Alakja a francia filozófusnál egy lételméleti szükségszerűség szimbóluma: ha ugyanis létezik a dolgok önazonos létét biztosítani képes különbség, akkor az szükségszerűen kell, hogy származzék valahonnan. Ez a valahonnan pedig nem más, mint az elkülönböződés tere, ahol még semmi nem önazonos, ahol tehát még nincs különbség. Ez Hermafroditosz. Az Ásító hermafroditára rímelő Kakasfosztás című képen, legyen szó előkészületről, vagy a probléma továbbgondolásáról, beszédesnek tetszik, hogy az altesti nemi jegyek, nyilván szándékoltan, kidolgozatlanok. Ráadásul mindkét alkotás a baromfifosztás profán aktusát egy olyan kompozíció keretei között ábrázolja, amely tematikailag, legalábbis az említett tenebrizmus megjelenésekor, többnyire szakrális tárgyú képekre volt jellemző.

A gondolkodás irányultságának szabadsága
Igen, Szenteleki képei kiforgatják a rendet, felrúgják mind a festészet, mind az értékvilágok konvencióit. S ami talán legfőbb erényük: nincs bennük határozott állásfoglalás. Miközben gondolkodásra kényszerítenek világunkról, a gondolkodás irányultságának szabadságát meghagyják nekünk.
Ne hamarkodjuk el, ne üdvözöljük Szenteleki Gábort idő előtt a kortárs magyar képzőművészet legnagyobb alakjainak sorában. Már csak azért sem, mert ilyen sor valószínűleg nem létezik. De örüljünk, mert ki tudja, egyszer talán tényleg büszkék lehetnek a lokálpatrióták arra, hogy innen, Szombathely környékéről indult útjára egy festő, akinek nevét érdemesnek találta az utókor arra, hogy megőrizze emlékezetében.

Szenteleki Gábor kiállítása október 27-ig látogatható a Művészetek Házában.