Belső hang – Geszler Mária a Vitalitasban

Nem szeretnék egy hosszúra nyúlt, szokványos megnyitót tartani, amikor elmondják a művész életrajzát, felsorolják a díjait, és hogy milyen alkotótelepeken vett részt és művei milyen gyűjteményekben találhatók. Úgy gondolom, a jelen lévők jól ismerik Geszler Mária műveit.

Inkább művészetének néhány sajátosságára, jellegzetességére szeretném felhívni a figyelmüket.
Az egyik ilyen sajátosság az, hogy műfaji határok nélkül alkot. Az anyagformálás, a kerámia mellett ugyanúgy közel áll hozzá a zene – családi indíttatásból –, a költészet, a fotóművészet. A magyar iparművészek egy csoportja a hatvanas években kitört az úgynevezett alkalmazott művészet kategóriájából, és a „nagyművészet”, grand art körébe tartozó szobrokat kezdtek készíteni. Magukat – joggal – ugyanolyan szobrászoknak tartották, mint az e szakot végzettek, a különbség csupán a művek anyagában volt, hogy tudniillik nem kőből, fából vagy bronzból készítették műveiket, hanem agyagból. Mária is e művészek közé tartozik. Ráadásul ő nemcsak szobrokat formáz porcelánból, hanem fotókat, írást, képeket visz rá szitázással az agyagra, s ezzel együtt hajlítja, gyűri, formázza a kívánt alakra.

A másik sajátosság, ami jellemzi művészetét, hogy a távoli kultúrákat integrálni képes. Nyitott, érzékeny szellemiséggel közelít a világhoz, és annak csodáira fogékony, legyen az a közép-ázsiai mohamedán kultúra értéke vagy az örmény, grúz ősi hagyomány, avagy a japán művészet és kultúra emléke. E kultúrák értékeit Geszler Mária feldolgozza, beledolgozza gondolatvilágába, és így műveibe is, és egy sajátos „geszleri”, másokkal össze nem téveszthető, egyéni stílust alakít ki. Ez az egyetemesség árad a munkáiból, de úgy is mondhatnánk, hogy egyetemesen emberi, hiszen az foglalkoztatja őt, ami a többi német, dán vagy japán kortársát: a körülöttünk lévő világ nagyszerűsége és szörnyűsége. Erről így vallott:
„Kelet-európai vagyok, egy rosszul sikerült társadalmi és ideológiai kísérlet, a szocializmus építésének gyermeke. A budapesti Iparművészeti Főiskola elvégzése után egy „Isten háta mögötti” elhagyott szegényes kerámia-gyárban kezdtem dolgozni tervezőként. De milyen gyárban? Ettől az időtől fogva kezdtem érzékelni a hűtőtornyok füstjét, a betört gyári üvegablakok rajzait, a futószalagokat, visszeres-lábú öntő-nőket, elektromos centrálékat, darutemetőt – hatalmas, rosszul világított gyári csarnokok magányát. Különös jelentése lett számomra a villanypóznáknak, a repülőgép hasának, a mérges gázoktól vörös égnek. Fotózni kezdtem ezeket az élményeimet, majd szitára, porcelánra tettem, a képeket együtt gyűrtem, formáztam az anyaggal. Két érzés vezetett: a csodálat és az iszonyat. Bámulat és elismerés az emberi elme, technika teremtette csodák láttán és félelem, szorongás a hatalmas leállított csikorgó acélművek látványa miatt.”
Művein ez a kettősség tükröződik: a rombolás, a pusztítás miatti iszonyat és a szépség, a természet és az ember nagysága iránti csodálat.

A világban otthonosan mozog, ugyanolyan közvetlen és segítőkész Franciaországban, Ausztriában, Japánban avagy Kecskeméten. Közvetlensége talán alaptermészetéből vagy női mivoltából ered.
Ezzel elérkeztünk a harmadik jellegzetességhez, amiről szólni szeretnék, ez pedig az érzelemgazdagság és nőiesség, ami műveinek sajátja. Érzelmeit, akár öröm, bánat vagy megrendülés, magas hőfokon égeti bele porcelánszobraiba. (Ez átvitt értelemben és szó szerint is igaz.) Ez a kifelé derűs, nyitott személyiség tud befelé is fordulni, hogy a belső hangra, a lélek belső hangjára figyeljen. Ezt lelkiismeretnek is nevezhetjük, vagy a József Attila-i „benső vezérlő” hangnak. (Az én vezérem bensőmből vezérel! Levegőt!)

A mai rohanó, zajos és zűrzavaros világunkban olyan nehéz meghallani ezt a belső hangot; ez figyelmet, összeszedettséget igényel. Sokan el is hallgattatják, nem vesznek róla tudomást, mert kényelmetlen lehet. Tanuljunk ebben Máriától, teremtsünk magunk körül csöndet és rendet, hogy tudjunk erre a belső hangra figyelni.

E befelé figyelésről, a felelősségtudatról és a közös felelősségvállalásról így írt:

„Nem felejthetem a „Zokogást” – bánatot,
természeti katasztrófákat és háborúk zaját.
Nem hallgathatok, szemem nem csukhatom,
nem zárhatom lelkiismeretem ajtaját.
Életünk – félelmeinktől áradó folyó.”

Néhány szót még a mai kiállításról:
Geszler Mária a többértelmű és asszociatív portrészobrok után új formával jelentkezik: a kiállítótérben kisebb-nagyobb méretben porcelán cselló-szobrokat láthatnak. Rajtuk a már visszatérő motívumok, az édesapjára utaló kották, a fák, régi fotók, ipari tájak képei. A cselló formája is a női alakot mintázza meg, s ez a hangszer oly közel áll a művésznőhöz. Hangja, zenéje bús, szomorú témákat idéz fel, amely kapcsolódik a mostani 56-os évfordulóhoz is. Egy csellista játéka nemcsak zenei élvezetet nyújt, hanem nagyszerű vizuális látvány is, hiszen a művész szinte eggyé válik a hangszerével, lelke együtt rezdül a húrok rezdülésével. Geszler Mária a zenét hívta segítségül azoknak a dicső és szomorú napoknak a felidézéséhez.
Más művein is észrevesszük a gyermek- és ifjúkori gyökerek, emlékek visszatérését. Mária meglep bennünket újfajta kísérletezésével, próbálkozásaival: üvegképek készítésével. Ez újabb kihívás számára: mit lehet kihozni, alkotni a megformált, festett, domborított képekből? Egyik üvegképén ikonszerű arany képmás tűnik fel: régi emlékek visszfénye.

Köszönjük Máriának, hogy „életét írta az agyagba”. Kívánjuk, hogy még sok éven át gyönyörködtessen bennünket alkotásaival. Örüljünk, hogy városunkban alkot egy ilyen művész, akiről elmondhatjuk, hogy nemzetközi viszonylatban a legismertebb és legelismertebb művész szűkebb pátriánkban, legyünk büszkék rá!
Isten éltesse sokáig!

Zsámbéky Monika