Dalinetopia: szürrealizmus, táncba injektálva

Ismerve Dalí életművét, a szürrealista komédiázó biztosan jókedvűen ráverne egy csattanósat a Szombathelyi...

Ha kicsit is ismerjük Salvador Dalí életművét, tudhatjuk jól: a szürrealisták komédiázó királya sosem ment a szomszédba egy kis figyelemfelkeltésért. Két kacaj között, gomolygó felhőiből lekémlelve most minden bizonnyal ráver barátilag egy csattanósat a Szombathelyi Képtár seggére, hiszen két teljes hónapnyi zsibongás veszi őt körül, még pontosan január végéig, két nap híján halálának tizennyolcadik évfordulójáig.

Társművészeti programokkal kísértetvén természetesen, amelyek egyikeként szombat este a Homo Ludens amatőr társulat rendkívüli előadásán vehettek részt sokan – s ahogy láttuk, metáldobostól az érdeklődő gimnazistán át egészen a veterán breaktáncosig valamennyi társadalmi szegmens kíváncsian foglalta el az aulát. Azt már lehetett tudni előre, hogy az ősbemutató közvetetten mindössze egyetlen láncszemmel kapcsolódik a festőgéniuszhoz, de hogy ez a láncszem aznap hús-vér valójában is helyet foglalt a közönség soraiban, nehezen volt hihető. Pedig így történt.

Hömpölygő elektronika new age módra
Edgar Froese-nek hívják a láncszemet, és annak a nyugat-németországi fogantatású Tangerine Dreamnek volt alapító atyja, amelyik az elsők között használt szintetizátort zenéjében, dobott ki száznál is több albumot, s vált a melodikus-relaxálós, helyenként csöppet csöpögős new age műfaj alappillérévé (s itt emlékezzünk meg egy percre a Panoráma című népszerű tévéműsor kísérőzenéjéről is, ami szintén hozzá fűződik).

A hatvanas évek persze még nem erről, hanem a varacskosabb gitárzenékről szóltak, a festegető-szobrászkodó Froese viszont éppen akkor vetődött egyenesen Dalí szárnyai alá, aki puszta lényével akaratlanul is kísérletezőbb ösvények taposására serkentette a kreatív fiatalurat. A találkozás tehát mélyen beleivódott a huszonéves germán ingerekre szomjas lelkébe, de egészen 2004-ig várt arra, hogy élményeit egy tíz tételből álló albumba csepegtesse: ez lett a Dalinetopia, aminek egy részét színre vitte a Homo Ludens.

„Az első három koreográfus visszaadta, hogy ebből nem lesz semmi”
Könnyű dolguk azonban a társulatvezető W. Farkas László szerint nem volt: először megtisztelő, aztán teljesíthetetlen feladatnak tűnt számukra a különleges zenei élmény mozgásművészetbe emelése, mivel mindhárom koreográfus azzal adta vissza a lemezt, hogy erre nem lehet táncolni. „Ez egy filmszerű, hangulati zene: az ember képeket lát, nem mozgást. Úgy folyik szét, mint a festő órája vagy tájképei.”

A jég mégiscsak megtörött, valamikor karácsony előtt: „azt mondtuk, hogy oké, ha Dalí, akkor a lágy zenére csinálunk egy sokkoló koreográfiát. Nagyjából annak mintájára, ahogy Dalí képein is a szépen lekerekített formák hirtelen egy kivágott hasú madonnába, hatalmas orrba, gólyalábon lépdelő elefántba torkollnak. Ilyesmit próbáltunk mi is valahogy visszaadni az előadás során.”

Bevált a recept. Az álombéli tájakra kalauzoló zenei panorámát mintha csak erre a darabra szabták volna: egymástól függetlennek ható, majd ennek dacára mégiscsak egybecsúszó, sokrétűen értelmezhető cselekmények, kisded pajkosság és felnőttes dráma, menyasszonyi fátylas vőlegény-cilinder, a festőóriás szimbólumkészletéből előhúzott mankó és tojás, s magának a festőnek is ijesztően halálravált manifesztációja.

A hallottak hömpölyögtek, a látottak gondolkodtattak – ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy értékittasan keljünk fel székünkből aznap este.

Honlap: http://www.homo-ludens.hu/



Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk, vagy küldjön róla fotót. Akár névtelenül, titkosított üzenetküldő rendszerünkön keresztül itt, vagy facebook messengeren ide kattintva. Esetleg emailben, itt: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

Kultúra