John McClane a Die Hard negyedik részére a vérfoltos atlétával együtt utolsó haja szálát is elveszítette, rücskösebb az orgánuma, viszont tényleg leszokott a dohányzásról, ami jó üzenet a legifjabb akciófilmes generációnak. Különösképpen, ha ez a fejekben valahogy úgy rakódik össze, hogy amennyiben nem gyújtasz rá, akkor egy atombiztos immunrendszerrel ajándékoz meg a sors, olyanéval, mint a mindig rossz időben rossz helyre keveredő McClane nyomozóé, aki véralvadásgátló nélkül is annyi vért veszít csak a százharminc moziperc alatt, mint a Haladás utánpótláscsapat gyúrója egy harmadrangú edzőmérkőzésen.
A rendező múltja talán választ adhat a kérdésre, miért is furdalhat minket az az érzés, hogy alkoholgőz által körüllengett, ám még mindig rokonszenves szuperhirónk ma simán kiállhatna egy arénában a Terminátor ellen is: Len Wiseman neve olyan megalomán mozik stáblistájában szerepelt eddig, mint a Godzilla vagy az Independence Day, és különben is, az emberi természet mindig igényli a repetát, egy negyedik részre ez meg kiváltképpen igaz.
A Legdrágább az életed (várjuk az ötleteket, hogy az ötödik részre mert olyan is lesz meddig lehet még a címet magyarra fokozni) a digitális kor nem is annyira elképzelhetetlen veszélyeiből fabrikál egy egész országra kiterjedő katasztrófahelyzetet: a magukon kívül bármi egyébre fittyet hányó számítógépgengszterek hekkelnek meg mindent, ami normális mederben tartja az amerikai életet. Először egy virtuális behatolással veszik hülyére az FBI főhadiszállását, közlekedési lámpákat bolondítanak meg, elektromos hálózatot blokkolnak, rátelepednek minden telekommunikációs csatornára, s legvégül megkaparintják a legfontosabb műholdakat is.
A káosz szélén állunk, de ne feledjük, van itt nekünk egy nyers stílusú, ócska hard-rockon szocializálódott nyomozónk, aki ugyan azt hiszi, hogy egy webkamera letakarásával a hangja is elnémul a világháló túlsó végpontján, közelharcban az utolsó kis köcsögöt is eltángálja. Közben nyolcvannal robogó autóból vetődik ki, derékkal zuhan gázcsövekre, szaltózó akrobatától és halhatatlannak tűnő ázsiai karategirltől szerez be kemény pofonokat, de mit neki idegfeszültség, ő még egy nyerges vontatóval is széjjelzúz egy vadászrepülőgépet.
A film realisztikussága több helyütt is átlépi a hihetőség határértékeit, ellenben egy percig sem álmosító, remekül kivitelezettek az akciójelenetek, és a korábbi részekhez is kielégítő a visszacsatolás: itt is befonódik a családi szál a rendőrapa hasonlóan nyakas lányának személyében, és találkozunk az olyan Die Hard trademarkokkal is, mint a liftakna-jelenet, vagy McClane feledhetetlen yippi-ki-yay odamondása (igaz, az alacsonyabb korhatárba sorolás miatt most a motherfucker nélkül).
Persze a virtuális világról szóló hollywoodi mozik örök szarvashibája, a hackelést csudaszép színfolyamban bemutató, flash-es képernyőfelületek itt is uralkodnak - s nem kevésbé vicces, amikor a megtámadott gépek sorban kapcsolódnak le -, de ezt meg tudjuk le annyival, hogy az átlag akciófilm rajongó nem nyolcbites kódolást fejteni, hanem szórakozni vonul be a fimszínházba.
És ezen az alkotáson egészében véve lehet is: a Die Hard legenda méltóképpen folytatódik, Bruce Willis pedig ismét abba a bőrbe bújhatott, amiben a legnagyobbat tudja alakítani. És ennyi épp elég.
Die Hard 4 trailer:
