Polgári manna a Pásztorban: izraeli vacsora és Bächer Iván-est

Szeptember 7. péntek, 19 óra
A szombathelyi Pásztor csárda igényes, a hely nevéhez igazított népies századelős paraszti berendezése (például a pianínó felett függő nagybajszú tata portréja) – pikáns körítés egy zsidó esthez. A csikócsárdás hangulatban különös felhangokkal zengett a klezmer. Sajátos ízeket hozott az „izraeli” menü, és a „polgári szalonos” kultúrprogram, a meghökkentően kék szemű ízig-vérig polgár közíró, Bächer Iván zongorajátéka és írása.

Az asztaltársaságok zöme ismerősként üdvözölte egymást
Lehettünk vagy negyvenen-ötvenen, meghitt, csevegős és barátkozós hangulatban. A vendégek zöme régi ismerősként üdvözölte egymást. Asztalunknál két szimpatikus középkorú hölgy foglalt helyet, akik mint mesélték: barátnők, és Bächer-fanatikusok. Az este egyikőjük számára névnapi ajándék, amellyel a másik lepte meg. Asztaltársaságunkat még egy idősebb soproni házaspár is színesítette, akik fiatal menyükkel érkeztek.

A férj, após, mint kiderült, a soproni zsidó hitközség elnöke, és nagy szerencsénkre egykori cukrászként és szállodásként a kóser ételeknek szakavatott ismerője. Ízesen és szívesen kommentálta a vacsorát, és szívesen válaszolgatott a kíváncsiskodó gójok kérdéseire is.

A maceszgombóc és a flódni dícsérete
Ő jegyezte meg, hogy a vacsorát valóban inkább izraelinek lehetne nevezni, mintsem hagyományos kelet-európai zsidónak. Ő a menüből szakavatottként hiányolta a sóletet, amiről megtudtuk, köze sincs a babfőzelékhez, vagy főételként csirke helyett inkább libás ételt javasolt volna. A maceszgombócos marhahúslevessel viszont elégetett volt. Mesélte, egyszer kétszáz főre is készített kóser vacsorát, ami, gondolhatjuk, nem csak a külön-főzés miatt felettébb macerás, hanem mert egy roppant költséges bizottságnak kellett a „kóserséget” felügyelnie. Olyan helyen, ahol egyébként „tréfli” konyhát visznek, minden(!) edényt és evőeszközt vadonat újra kell kicserélni.
Kérdésünkre megtudtuk, a hagyományos zsidó háztartásokban könnyen végrehajtható rutinná vált a kóser főzés (külön tejes-vizes edény, például). És mégegy hasznos információt sikerült felcsípni: Budapesten a Kazinczy utcában, a Carmel étteremben lehet elsőrendű zsidó konyhát találni.

De térjünk vissza a menühöz. Különösen ízlett a „pfefferkuchen” névre hallgató, előételként tálalt borsos fonat, amely eredeti zsidó sütemény, és lisztből, libazsírból, tojásból, fehérbor hozzáadásával készült. Hozzá Izrael nemzeti „gyümölcséből” avokádóból készült pástétomot tálaltak, amelybe tradicionálisan, mint megérdeklődtük: kemény tojást, hagymát, margarint, citromlét, és kevés őrölt szerecsendiót is tesznek.
A maceszgombócos marhahúsleves olyan volt, mint a hazai daragaluskás, annyiban más, hogy hosszú csíkokra vágták benne a sárgarépát és a húst. Nem sajnálták ki belőle az anyagot, ízletes volt.
A padlizsánkrémes sült csirkemell pitában arabos beütésű koszt, a falafelhez hasonlatos tésztába csomagolt sült csirkecsíkokat takart, hozzá padlizsánkrémmel töltött paradicsomot adtak.
A borjúbecsinált párolt rizzsel hagyományos hazai ízeket hozott, amit asztali gasztronómusunk is csöppet kételkedve fogadott, mondván abban semmilyen távol-keletit vagy zsidósat nem vélt felfedezni.

A flódni viszont remekül sikerült
Már amennyire mi, akik először kóstoltuk ezt a tipikusan zsidó süteményt meg tudtuk ítélni. Ez egy olyan édesség, amely több, tésztalapok által elválasztott rétegből áll, töltelékét dió, szilvalekvár, mák és alma alkotja.

Míg az éjszakában a mézédes süteményt majszoltuk, megkezdődött a tombolasorsolás, amelynek külön érdekessége volt, hogy a tombolatárgyak egy részét maguk a vendégek szállították. Mi ugyan nem nyertünk semmit, de a szerencsések többnyire könyvekkel és CD-kkel gazdagodhattak. Nekünk a házi meggylekvárra fájt a fogunk, mindhiába, más éléskamráját gazdagítja…

Nagypapa hűlt helye
Köztes programként zajlott Bächer Iván újságíró, közíró - ezúttal zongorista - és Rácz Attila színművész előadóestje, „Zsidósors nagyapától unokáig” címmel. A Népszabadságos újságíró, akinek hétvégi sorozatán szocializálódtunk, köztudottan két dolgot nem szeret: nyilvánosan szerepelni, és enni (csak írni róla). Szóval jó helyre érkezett…

Csendben meghúzódott, jobbára annyit láttunk belőle, hogy háttal a közönségnek zongorázott. A szereplést Rácz Attila színművész vállalta magára, aki az író „Nagypapa hűlt helye” című könyvéből olvasott fel. A csárda ódon paraszti tárgyainak árnyékában a Zalán névre hallgató erdélyi csángó ősről, a kékvérű grófról, és a zsidó-pesti ágról hallhattunk szomorkásan ironikus családi történeteket. Felbukkant egy-egy elhagyott, feleség, elfeledett szerető, és érdektelen ősapa. Az egykori és a mai Budapestről Erdélybe utazunk, majd hirtelen egy szusszanásra Algériában találjuk magunkat, követve a hősök életét. Bächer novelláiban, mint mindig, most is egyetlen lapra került a szenvedés és az öröm, a humor és a borzalom.

Az estét csupán a paraván mögött zajongó, valószínűleg osztálytalálkozóra összegyűlt népes csoportosulás zavarta. De ők nagyon… Persze, meg lehetett őket is érteni, ha öt éve nem találkoztak, miért maradnának csendben… A csárdával szemben, akik e két rendezvényt egymás mellé szervezték, már kevésbé tudunk elnézőek lenni…

Számvetés helyett
Mindent összevetve jó szájízzel távoztunk: a felolvasáshoz ugyan a kandalló tüze és egy süppedős fotel hiányzott, de mindent összevetve ritka jó kis esténk volt, köszönet érte.

A cikkben megjelent fotókat más honlapokról kölcsönöztük, csak illusztrációk, nem a szombathelyi izraeli esten készültek...